Tábori szentfazék

Cs. Szabó Sándor TÁBORI SZENTFAZÉK Egy kezdõ tábor vezetõ viszontagságai

Cs. Szabó Sándor

T Á B O R I S Z E N T FA Z É K Egy kezdõ tábor vezetõ viszontagságai

Parakletos Könyvesház Kiskunfélegyháza 2005

© Cs. Szabó Sándor, 2005 borító © Lente István, 2005

ISBN 963 86541 8 X

Akkor ezt mondta Ézsau: Mire való ez az egész tábor, amellyel találkoztam? Õ ezt felelte: Arra, hogy elnyerjem uram jóindulatát. 1Mózes 33,8

Elõkészületek Amely ben el ha lá lo zik egy vö rös ró zsa, egy kulcs, egy kis ab lak, majd nem a gyü le ke zet gond no ka is, de az ékes és szép rend min den képp, így vé gül tel je sen ért he tõ, hogy a ve ze tés olyan ke zek be ke rül, amilyenbe… A parókia nagykapuja általában nyitva állt szombat délutánonként, így különösebb fékezés nélkül fordultam be a sarkon biciklimmel. Szokás szerint késésben voltam, persze nem kell rosszra gondolni, nem olyan nagy késésben, mindössze pár percben. De – ismer ve a református félóra hagyományait – ez általában azt jelentette, hogy az elsõk közt érkeztem, s várhattam jócskán az alkalom kezdetéig. De hogy ne induljon olyan jól ez az egész, a kapu csak félig volt nyitva, így a meglehetõsen zajosra sikerült érkezésem hangjára kirohanó beosztott lelkész – teljes nevén nagytiszteletû drs. Nagykálóczy Tamás – gyûjtött magának egy mennyei piros pontot azzal, hogy felsegített a földrõl. – Áldás, békesség! – köszönt rám vigyorogva, s miközben én összeszorított szájjal próbáltam napirendre 5

térni fájdalmasan lüktetõ kisujjam fölött, buzgón leporolta a hátamat. – Ez inkább fájós beesés – feleltem kicsit késõbb, mikor már tudtam beszélni. Tamás ezen jót nevetett, majd megkérdezte, hogy miért hoztam magammal piros öntözõkannát. – Ifi után ki kell szaladnom a temetõbe. – Hm, a temetõbe, mi? – nézett rám hamiskásan. – Na jó, Enikõhöz is beugrom, ha már arra járok – ismertem be. Enikõ a kedvesem, kint lakik a város végén, nagyjából arrafelé, amerre a temetõ is van. Gyakran elõfordult, hogy összekötöttem a kellemest a hasznossal. – Enikõ nem jön? – kérdezte Tamás. – Nem tud majd jönni a táborba sem, s inkább tanul. – Attól még eljöhetett volna. – Én is mondtam neki, de eléggé izgul az érettségi miatt. – Majd beszélek vele. – Majd inkább én – javasoltam gyorsan, ismer ve, hogy Tamás mennyire szívére szokta venni, ha az ifjúsági csoport oszlopos tagjai ilyen-olyan indokkal nem jönnek el minden alkalomra. De könyörgöm, ha jól összeszámolom, a gimnázium reggeli áhítataival együtt van egy héten 9–10 alkalom, érettségi elõtt meglehetõsen nagy hittel kell rendelkezni ahhoz, hogy ennyi idõt nélkülözzön az ember lánya. Valahogy nem akartam kitenni Enikõt annak, hogy lelkifurdalása legyen Tamás bátyó „lelkigondozása” után. 6

– És ez? – emelt fel valamit a földrõl. Elõször nem láttam, hogy mi az, de mikor rájöttem, hogy az Enikõnek szánt vörös rózsa feje, némileg mérges lettem. – Muszáj volt leszedni? – Nem szedtem le, itt volt a porban. – Ó, a csudába! – El is feledkeztem sajgó ujjaimról, leguggoltam a piros öntözõkanna mellé, aminek a belsejében utazott a rózsa. Ami ott is volt – a feje nélkül. A zuhanást nem sikerült túlélnie. – Abban volt benne? – érdeklõdött Tamás bátyó. – Abban – morogtam mérgesen. Pedig milyen szép rózsa volt! – Direkt beletettem, hogy ne legyen baja! Tamás persze nevetett, szokása szerint. – Ilyet még nem láttam! – A csuda vigye el! – mérgelõdtem tovább. – Nyugi! – tette a vállamra a kezét. – Biztos vagyok benne, hogy Enikõ így is nagyon örülni fog neki. Ebben mondjuk igaza volt, úgyhogy már nem is éreztem annyira mérgesnek magam. Felállítottam a biciklit, visszatettem a kannát a csomagtartóra, majd bele a rózsa mindkét részét. Majd kitaláljuk valahogy, miképpen szárítjuk ki. Meg lehetne próbálni például összevarrni. Hm, nem is rossz ötlet. – A többiek? – néztem körül. – Te vagy az elsõ – vigyorgott Tamás. – A református félóra, mi? – Úgy is lehet mondani. Márton NT is késni fog legalább egy órát, mert valami egyházmegyei fejestalálkozón van, de azt mondta, mindenképpen 7

várjuk meg, amíg visszaér. Azonkívül hagyott itt egy kis pénzt is, úgyhogy vettem pár csomag kekszet meg miegymást, üdítõt, meg teát is fõzhetnénk. Géza bácsitól elkértem a gyülekezeti ház kulcsát, ott leszünk majd. – Hûha, nem gondoltam volna, hogy ekkora banzáj lesz… – Tegyük meg, amire módunk van. Jó lenne a nyári tábort alaposan elõkészíteni. – Hát jó. Amirõl beszéltünk, azt megcsináltam. Elõhúztam a délutáni alkalmak ter vezetét a farzsebembõl. Tamás átvette, úgy csinált, mintha belenézne, majd visszaadta. – Ügyes. – Nem is olvastad el – közöltem vele, bár elég valószínûnek tartottam, hogy tudja. – Ö… de. Amúgy meg biztos jó. Láttam már pár hasonlót tõled. De inkább csináljuk meg a teát. Segítesz átcuccolni? – Persze. Lezártam a biciklit, majd a kulcscsomóval paszszolgatva kivonultunk a parókia melletti térre, ahol Tamás bátyó esküvõre kapott fehér álomautója tündökölt, csomagtartójában a pár csomag keksszel és miegymással, na meg le mertem volna fogadni, hogy a kólát sem felejtette el, ha már egyszer az NT pénzén vásárolhatott. (NT, aki nem tudná: nagytiszteletû) – Van az a Woody Allenes vicc, amit egyszer mondtál – dobta felém a gyülekezeti ház kulcscsomóját. – Hogy is van a vége? 8

– Melyiknek? – dobtam vissza. Egy néni alaposan megbámult minket, mire Tamás bátyó a kincstári, széles mosolyával hangosan ráköszönt: – Áldás, békesség, Manci néni, hogy tetszik lenni? A néni gyanakodva nézett, majd mikor felismerte a szandálos, rövidnadrágos, izompólós alakban a „kistiszteletû urat”, akit fekete palástban szokott látni a szószéken, mosolyogni kezdett, s elkezdett mesélni a hátfájásáról. Tamás pedig vagy negyed órát beszélgetett vele, felajánlotta, hogy beviszi majd a megyeközpontba kivizsgálásra, ne kelljen buszoznia, én meg csak ott álltam, s egyre jobban izzadtam. Még alig volt május, de már ereje volt a napnak rendesen. Mi lesz majd akkor nyáron? – Na, aranyos ez a Manci néni – érkezett vissza a „kistiszteletû úr”. – Megjött pár ifis – közöltem vele. – Hol? – nézett körbe. – Bementek a parókiához. – Nem vették észre, hogy kint vagyunk? – Tamás furcsán nézett, majd megcsóválta a fejét. – Néha kinézhetnének a fejükbõl… – Szerintem vigyük, amiért jöttünk – indítványoztam. – Jó meleg van. A kólát legalább a kocsiban forraltad idáig? – Húha… – kapott a fejéhez Tamás. – Te mindig mondasz valamit… A keksz egész fogyaszthatónak tûnt, de mikor a kólás flakont megfogtam, kijelentettem, hogy nem szeretnék abban a szobában lenni, amiben kinyitják. 9

Mint pár perccel késõbb kiderült, egyelõre nem fenyegetett az a veszély, hogy valamiféle zárt helyiségben nyitunk ki bármit is, mert leragadtunk beszélgetni. Természetesen nagyon fontos dologról. Összejött végre pár ifis – Töpörtyû, aki programozó matematikusnak tanult, de egyre inkább úgy nézett ki, hogy nem éli túl az elsõ évet, már csak azért is, mert inkább teológiára akart menni, ezért különösebben nem mélyedt el a tananyagban; a Tímár testvérek, a nagyobbik Suszter lány, Kovács Kati, a tanítónõ; na meg a Tímár fiúk által a Kiss lányok üzenték, hogy Márton NT-vel jönnek majd. – Miért, õk is az egyházmegyei összeröffenésen vannak? – értetlenkedett Tamás. – Nem, nem – világosította fel Töpörtyû. – Csak bementek valamit vásárolni. – Vásárolni? – Töpörtyû amúgy jó két méter magas volt, Tamás bátyó meg nem (diplomatikusan fogalmazva), így elég érdekes volt, ahogy sandán felfelé nézett rá. – Ennyi pénzük van? – Biztos kell nekik valami. – Az biztos – szóltam én is közbe, de Tamás bátyó leintett. – Kit hívtunk még? – kérdezte inkább. – Hát az egész ifit – vigyorgott Bazsa, a kisebbik Tímár. – Na jó, de személy szerint. Akikre biztosan számítunk a táborban. – Azt mondtuk, hogy mindenki jöjjön el, nem? –

10

kérdezte Áron, a nagyobbik Tímár. – Ezt mindenki szer vezi, nem? Bazsával összenéztünk, s valahogy kibírtuk anélkül, hogy nevetni kezdtünk volna. Ez a „mindenki szer vezi” arra az alkalomra emlékeztetett minket, amit Áron hasonló jelszóval indított be, s elég nagy lebõgés lett a vége, mert mindenki azt hitte, hogy valaki más szer vezi. Remélem a nyári gyerektábort azért nem. . . – Na és Gézka? – csörgette a kulcsot Tamás. Gézka Enikõ évfolyamtársa volt a helyi gimiben, s a gondnok bácsitól való megkülönböztetés végett adtuk neki a Gézka nevet. Tamással nagyon jóban voltak, ezért is csodálkoztam, hogy tõlünk kérdezi, miért nincs itt. Persze nem tudta senki. – Nem megyünk be a gyülekezeti házba? – kérdeztem, mert már kezdett melegem lenni. – Úgyis odajön, ha még jön valaki. . . – Az egyáltalán nem biztos – ellenkezett Tamás. – Néha a logika nem játszik túl nagy szerepet errefelé. Erre nem mondtam semmit, inkább elõszedtem a zsebembõl egy gyûrött papírt, s kiírtam rá, hogy hol keressenek minket. Közben Tamás meg mindenkinek körbemutatta a kannában szállított rózsás megoldásomat. Örültem neki. . . A Géza bácsitól kapott kulcs nem akarta kinyitni a gyülekezeti ház ajtaját. Pedig szép nagy csomó volt, az egyik kulcs még valami középkorról szóló filmben 11

is elment volna kelléknek, de a többi se csillogott valami fényesen. Ám egy közös tulajdonságuk volt: meg se mozdultak a zárban. Tamás szenvedett velük egy darabig, majd a kezembe nyomta a kulcscsomót, s elõkotorta a mobilját. Most éppen egy csillogó Siemense volt, talán kitart pár hétig, elég gyorsan cserélgette. Géza bácsit akarta hívni, de az öreg nem vette fel. – Elcserélte a kulcsot? – kérdezte Töpörtyû, majd jóízût nevetett. Tamás azonban kezdett morcos lenni, így nem vette a lapot. – Nagyon vicces – morogta, majd mérgesen zsebre vágta a készüléket. – Géza bá’ biztos kint van a kertben, gyere Gábor, elszaladunk hozzá. – És addig mi? – szólt utánunk Tímár Bazsa. – Amit akartok – legyintett Tamás, vissza se nézve. Beültünk a fehér csodaautóba, s meg sem álltunk a harmadik utcáig. Géza bácsi egy szép nagy vályogházban lakott, három nagy loncsos kutyával, egyik dühösebben ugatott minket, mint a másik. A kerítés már elég rozogának tûnt, ezért nem bántam volna, ha az autóban maradva várjuk meg, amíg a nagy zajra kijön valaki, de Tamás ennél bátrabb volt. Becsöngetett. A kutyák ezt személyes sértésnek vették, s ki tudja mi történt volna (az egyik már félig átmászott a kerítésen), ha egy mérges nõi hang rájuk nem rivall, majd elõ nem bukkan Géza bácsi felesége egy fémbõl ké12

szült szódásüveggel. A kutyák nem értettek a szép szóból, így szükség lett a szifon segítségére is, rögtön elsõre sikerült fülön spriccelni a legnagyobbik kutyát, a második sorozat pedig telibe kapta Tamás bátyó sortját. – Meg vannak ezek bolondulva, hû, azt a keser vit, mész innen! – terelte hátra a kutyákat a néni. – Áldás, békesség, tiszteletes úr! Nincsen ám itthon a férjem! – Ö. . . – Tamás kicsit nehezen talált szavakat a hideg zuhany után. – A kulcs. . . amit kértem tõle. . . roszszat adott. Szeretném elkérni a gyülekezeti ház kulcsát. A néni nevetve összecsapta a kezeit, a hirtelen mozdulattól újabb adag víz indult útnak, ezúttal szerencsére nem talált el senkit. – Jaj, buta vénember! Nincsen ám itthon az a kulcs, a Kovácsné elvitte. Kovácsné Kovács Katinak, ifink egyik oszlopos tagjának az édesanyja volt. – Minek kell a Kovácsnének a gyülekezeti ház kulcsa? – Láttam Tamáson, hogy kezdi elveszíteni a fonalat. – A lánya, a Katika tanít a gyerekeknek valami mûsort, s hogy ne kelljen mindig a kulcsért rohangálnia, azért vitte el. De hát nincs kulcs a parókián? – Van, de a nagytiszteletû úr most nincs itthon. – És a Györgyike nagytiszteletû asszony? Nem mész a nyavalyába! – Ez utóbbi az egyik elõmerészkedõ kutyának szólt. – A nagytiszteletû asszony meg a nagytiszteletû úr 13

anyósánál van a gyerekkel – magyarázta lassan Tamás. – Szóval a kulcs Kovács Kati édesanyjánál van? – Lehet, hogy odaadta a lányának, hát neki kell, nem? Jaj, kedveském, nem jön be egy kicsit? Van finom borunk, az uram reggel fejtette. – Vezetek, Mariska néni – próbálta lezárni a társalgást Tamás. – Akkor majd a fiatalúr iszik – bökött felém a szódásüveggel. Reflexszerûen beléptem Tamás mögé, neki már úgyis mindegy. – Nem érünk rá, Mariska néni, a fiatalok várnak a gyülekezeti háznál, be szeretnénk menni. Akkor Kovácsnének adták a kulcsot? – Neki, de Juditka lehet, hogy a lányának adta. – Akkor a Géza bácsi miért adta nekem ezt a kulcsot? – csörgette meg a csomót Tamás. A kutyák ezen felkapták a vizet, s kirohantak. Nagy kiabálás támadt, a fél szódásüveg kiürült, mire vert hadként visszakotródtak a hátsó udvarba. Mariska néni különféle sértéseket vagdosva hozzájuk követte õket, majd nagy nehezen rájuk csukta a kiskaput. Jó öt percbe került, míg visszatért. – De jó, hogy idehozta, kedveském – nyúlt aztán a kulcsért. – Egész délután nem mertem bemenni pihenni, hogy nem tudtuk bezárni a pincét. . . Mikor végre visszakerültünk a kocsiba, s Tamás kipörgõ gumikkal kilõtt a poros földúton, nagyot sóhajtottam. – Hát ez a kulcsok hatalma. . . Tamás nem vette a lapot. 14

– Kovács Kati meg ott sunyít, miközben beszélünk, s eszébe se jutna szólni, hogy nála van a kulcs! – füstölgött inkább. Erre nem tudtam mondani semmit. Kihajtottunk az utca végéig, ahol már a búzaföldek és kukoricások kezdõdtek, ott jobbra fordultunk, s végül, jó nagy kerülõvel kiértünk a városba vezetõ mûútra. Láttam Tamáson, hogy ideges, így egy szót sem szóltam, mikor vagy kilencvennel elhúztunk a Balogszentmihály várostábla mellett. Majd egy nagyot fékezett, s lehúzódtunk az árok partjára. – Fel kell hívnom Violát – közölte Tamás. Viola a felesége volt. – Kiszálljak? – kérdeztem udvariasan. – Ne hülyéskedj már! – legyintett Tamás, majd elázott sortja zsebébe nyúlt. – A jó spriccelõs nénikéjét. . . Ezután valami csúnyább következett, amit inkább nem írok le. Vadonatúj telefonja elsötétült képernyõvel, ázott ürge állagot mutatva került elõ. Tamás egy hosszú pillanatig meredten nézte, majd hirtelen kiugrott a kocsiból, s elképesztõ gyorsasággal szétkapta a szerkezetet, hogy a vizes alkatrészeket szétterítse a napfénytõl meleg motorháztetõn. Kis gondolkodás után követtem, egy zsebkendõvel segítettem szárítgatni. – Túléli? – kérdeztem óvatosan jó öt percnyi néma szöszmötölés után. – Remélem – nézett rám Tamás, majd megrendült arckifejezésemet látva kínjában nevetni kezdett. 15

A fentiek ismeretében már érthetõ, hogy miért értünk vissza a gyülekezeti házhoz jelentõs késéssel. Épp beálltunk a parkolóba, mikor észrevettem Géza bácsi jól ismert köpcös, napbarnított alakját, amint jön felénk a járdán. – Nézd! – mutattam Tamásnak. – Na, csak elõkerült – dünnyögte, száradó félben levõ sortját igazgatva kiszállt a kocsiból, s széles kincstári mosollyal elindult a gondnok felé. A gondnok meg szó nélkül elment mellette, olyan arckifejezéssel, hogy látszott, mindenki jobban jár, ha nem mond semmit. Tamás csak állt ott, és bámult, mint borjú az új kapura. – Hát ez meg? – kérdezte tõlem, mikor odaértem. – Mondtál neki valamit? – Csak azt, hogy „áldás, békesség”. . . – Hát. . . az ember soha nem lehet elég óvatos. Tamás megcsóválta a fejét, majd rám mosolygott. Az ifiseket – kiegészülve az idõközben befutott Gézkával és nõvérével, Emivel – a gyülekezeti ház elõtt találtuk, az ajtó nyitva állt, õk pedig elõtte ácsorogtak, meglehetõsen zavartan. Bazsa vigyorgott, de látszott rajta, hogy kínjában. Gézka a „ki vagyok akadva, de nagyon” képét viselte, ami gyakran elõfordult vele. Kovács Kati pedig nem egy kulcsot, hanem egy csöpögõ merõkanalat tartott a kezében. – Hát itt meg mi történt? – érdeklõdött Tamás. 16

– Ö. . . – vakarta a fejét Áron. – Hát nem is tudom, hogy kezdjem. . . Mint kiderült, miután elmentünk, jó ideig álltak a gyülekezeti ház elõtt, vár va, hogy a szomszéd utcából pár perc alatt visszaérünk, fõleg kocsival. Idõközben befutottak Gézkáék is, a Kiss lányok meg küldtek sms-t, hogy mégsem jönnek, de a táborba fognak, s szívesen segítenek majd a lányszobáknál. Ez Töpörtyût kicsit lelombozta, mert titokban reménykedett benne, hogy a megbeszélés után hazakísérheti majd a nagyobbik Kiss lányt, Zsanettet. (Titokban, vagyis négyszemközt, de már lassan mindenkinek elmondta az ifiben. ) Vártak, várdogáltak, míg egyszer csak elszakadt valakiben a cérna (nehéz rekonstruálni, hogy kiben, páran Áronra fogják, mások szerint a befutott Gézka volt, akire én inkább tippelek), s indítványozta, hogy ne vesztegessék az idõt, a hátsó kisablakot még bezárt állapotában is ki lehet emelni a zsanérjából, szépen bemásznak, s nekiállnak elrendezni a dolgokat. Némi vita után mindenki beleegyezett, a tétlenkedés nem a mi ifink kenyere. Gézka és Áron kiakasztották az ablakot, majd egyenként bemásztak. Eminek, Gézka nõvérének akadt egy kis gondja félúton, de végül csak betuszkolták õt is. Bent szétrakták a székeket körbe, az asztalra kitették a rágcsálnivalókat, Gézka kezében felrobbant a kóla (senki sem szólt neki, hogy akadhatnak vele gondjai), Kovács Kati pedig elkezdett teát fõzni. Bazsa fejébõl kipattant az isteni szikra, hogy ha 17

már úgyis olyan meleg van, miért nem csinálnak jeges teát, amihez természetesen jég szükséges, így õ elvonult a pincébe, ahol az NT fagyasztóládája állt. (Nem fért el a parókián. ) Szorgosan dolgoztak tehát, amikor Bazsa egyszer csak hallja, hogy valaki bajlódik a zárral. Gyorsan felrohant a többiekhez, s megosztotta velük az ötletét, miszerint lepjenek meg minket, ha már bent vannak. Bazsa egy marék jéggel az ajtó mögé bújt, Emi két fedõt vett a kezébe, Gézka felkapta a kazánházba való elemlámpát, Áron pedig magára kapott egy asztalterítõt. Elbújtak az elõtérben, pont idõben, mert az újonnan érkezetteknek éppen sikerült bejutnia a két rozoga zárral védett ajtón. Emi adta meg a jelet, egymáshoz csapta a két fedõt. Áron és Gézka elõugrott a kis kamrából, ahol a tisztítószereket tartjuk, Gézka a szemébe világított, Áron a lepedõ mögül huhogott, de az i-re Bazsa tette fel a pontot, kipattant az ajtó mögül, s a marék olvadó jeget egy határozott mozdulattal betette. . . Géza bácsi inge alá. Az öreg egyházközségi gondnok megdermedt, de nem csak a jégtõl. Az ifisek szintén. Egy döbbent fél percig bámulták egymást, majd Áron, aki presbiter is volt egyébként, kinyögte: – Áldás, békesség. . . Géza bácsi pedig szó nélkül megfordult, és korát meghazudtoló fürgeséggel távozott. – Ti nem vagytok normálisak! – közölte Tamás bá18

tyó, de láttam rajta, hogy épp annyi kedve lenne röhögni az egészen, mint felháborodni. Idõvel majd, minden bizonyára. . . Áron fogadkozott, hogy most azonnal elmegy Géza bácsiékhoz, és bocsánatot kér, Gézka nem szólt semmit, Emi bõgött, Bazsa meg azt tippelgette, látta-e a gondnok, hogy õ tett jeget hátulról az inge alá. Egyre inkább arra a következtetésre jutott, hogy nem, s ez nem kevés megnyugvást szerzett neki. – Nézzük a dolog jó oldalát – szólalt meg Töpörtyû, aki épp az énekeskönyveket kereste az iratterjesztés szobájában, s így valahogy kimaradt a dologból (nem rajta múlt). – A gyülekezeti ház ki van nyitva, és Géza bácsi sem kapott infarktust. . . Tamás ránézett, majd ennyit mondott csak: – Hülye. – A megbeszélés elõtt volt egy alapos fejmosás is, azért húzódott el ilyen sokáig – magyaráztam Enikõnek. Már igencsak alkonyodott, mire eljutottam végre hozzá, így a temetõt ki is hagytam. A rózsán jót nevetett. – Na, és mit beszéltetek a táborról? – kérdezte. – A szokásos dolgokat. Hogy mi lesz a központi téma, áhítatokat ki tart, ki beszél a nénikkel, akik konyhásnak jelentkeztek, hány napos lesz, mennyi gyerekre számítunk, ilyesmit. – És mi lesz a központi téma? – Hm. . . Amit én javasoltam, már csak azért is, mert senki más nem hozott javaslatot. Különféle tévé19

mûsorokat veszünk sorra, keresztyén szemmel. Akciófilm, szappanopera, rajzfilm, ilyesmi. Elõadunk valami kis paródiaszerûséget, amiben benne vannak a tipikus jegyek, aztán meg csoportonként beszélünk róla. Például, hogy jelenik meg az erõszak, s hogy ezt nem szabad követendõ példának venni. A Biblia alapján, persze. – Biztos jó lesz – fogta meg a kezem. – És akkor te leszel az egésznek a vezetõje? – Csak a délutáni beszélgetõs alkalmaknak – ráztam a fejem. – Azokat fogom össze. – És ki lesz a tábor vezetõ? Tamás megy? – Állítólag. Meg Márton NT is. – Kár, hogy pont akkor van az az utazás. . . Egy pályázaton angliai kirándulást nyert, öten mennek a gimijükbõl, s pont ütötte a gyerektábor idõpontját. Megszagolta a rózsát, majd rám mosolygott. – Köszönöm a virágot – suttogta. – Olyan büszke vagyok rád. Egy igazi vezetõ. . . Kihúztam magam.

20

Elsõ nap Amely so rán nem csak a gye re kek nek, ha nem ne kem is si ke rül el jut nom a tá bor hely re, de csak né mi ke nyér ke re sés után, ágyat ugyan nem ka pok, de egy an nál fon to sabb meg bí zást igen. Az évek során kialakult szokás szerint a gyülekezeti gyerektábor kora délután kezdõdött a parókia elõtti téren. Sok szülõ érkezett kocsival, s bár soha nem szer veztük meg elõre az utazást, valahogy mindig kikerült mindenki a jó harminc kilométer távolságra levõ táborhelyre. Mindenesetre a parkoló egy bõ órára vidám, zajos forgataggá vált. A gyerekek izgatottan rohangáltak, keresték, hogy ki is jön el végül, Márton NT és Györgyike NTné a szülõkkel beszélgetett, a két asszonytestvér, aki fõzni jött, az edényeit rámolgatta (hiába szóltunk nekik, hogy van kint minden. . . ), az ifisek pedig cuccaikat, saját magukat, na meg a különféle kellékeket próbálták bekönyörögni valamelyik kocsiba. Kovács Kati saját jármûvel érkezett, egy kétütemû Trabanttal, de még ez a típus is akkora népszerûségnek ör vendett, hogy öt jelentkezõ is akadt a három helyre. – Zajlik az élet – jegyezte meg Tamás bátyó. A pa21

rókia garázsa elõtt álltunk, s szakértõ szemmel vizsgálgattuk a tömeget. – Minden egyszerûbb lenne, ha csinálnánk elõjelentkezést, akkor tudnánk, hogy ki jön, s a jármûveket is össze tudnánk szedni. – Lehet – vont vállat Tamás bátyó. – De az is lehet, hogy nem. Errefelé ez nem így mûködik. Van, aki csak tegnap döntötte el, hogy jön. Na meg így sokkal izgalmasabb. Hatalmas szandálcsattogással egy kisfiú érkezett hozzánk. – Szia! – nézett rám csillogó szemekkel. Az egyik lelkes tag volt az általam vezetett picifibõl, ami jó fél éve mûködött. – Szia Jancsi! – köszöntem neki. – Te is jössz? – Hát még jó! – vetette fel a fejét büszkén. – Lehetek majd a szobádban? – Azt még nem tudom megmondani. . . Tamás bátyó köhintett, majd közelebb hajolt Jancsihoz. – Köszönni nem tudunk, fiatalember? – kérdezte szigorúan. Jancsi zavartan ránézett, majd közölte: – Köszöntem. – De nem nekem – mutatott magára Tamás. – Ha odamész két beszélgetõ felnõtthöz, akkor azzal kell kezdeni, hogy köszönsz. – Ö. . . csókolom – nyögte ki végül Jancsi, majd sarkon fordult, s elrohant. Tamás megcsóválta a fejét.

22

– Fontos, hogy ne engedd, hogy bratyizzanak veled – mondta. – Különben teljesen a fejedre nõnek. Nem mondtam semmit. Kovács Kati egy gyûrött papírlappal rohangált a pakoló emberek között, két kisfiú kísérte, igyekezett összeírni, hányan jönnek és kik. Úgy nézett ki, hogy összesen ötvennél is többen leszünk, ami a tavalyinál is több, pedig tavaly sem volt kicsi a létszám. Az ötvenbõl olyan tíz körül vannak az ifisek, s nincsenek benne a létszámban a konyhás nénik és a nagytiszteletû urak. Hát, nem fogunk unatkozni, gondoltam. Suszter Jimmy érkezett egy gitárral a kezében. Az ifibe járó Suszter lányok öccse volt, most ment hatodikba. – A Kati néni gitárja – nyújtotta felém a hangszert. – Mit csináljak vele? – kérdeztem. – Nem fér be hozzájuk, be kellene rakni a kisbuszba. Tamás bátyó köhintett. – Imikém, köszönni nem tudunk? – érdeklõdött. – De – vigyorgott rá Suszter Jimmy. – Áldás, békesség! Miután elment, Tamás elégedetten zsebre vágta a kezét. – Na, ez egy jól nevelt református gyerek – állapította meg. – Majd megfigyelheted, hogy a táborban mennyire elõjön, ki milyen nevelést kapott otthon. Lassan mindenki a helyére került, Tamás pedig el23

szalasztott engem, hogy nézzek körül, ki az, akit esetleg még nem vettek fel sehová. Körbekérdezõsködtem, Gézka nõvérét, Emit találtam ilyennek, Kovács Kati meg hozott egy kisfiút, Barnabásnak hívták. Mire öszszeszedtem õket, Márton NT beült a kocsijába, dudált egyet, s a jó húsz jármûbõl álló konvoj elindult. Csoda, hogy egy koccanás sem történt a kavarodásban, alig öt perc múlva már csak az egyházközség kisbusza állt a garázs elõtt, meg mi négyen. Visszaballagtam. – Hát akkor ennyi – közöltem teljesen feleslegesen. Emi ekkorra már bepakolta a csomagokat, a két gitárt is (én is vittem az enyémet), Barnabás pedig bent ült, s valahová a távolba meredt. – Ismered? – bökött felé a fejével Tamás. – Nem én. – Majd oda kell rá figyelni. Otthon elég zûrös neki. . . Alkoholista apa meg ilyesmi. . . – Hm. . . – Szép, szõke kisfiú volt, nagy, szomorú szemekkel. – Az anyja hívõ, amúgy – jegyezte még meg Tamás, s egy csomag rágóval kezdett zörögni. – Kérsz? – Nem indulunk? – kérdeztem inkább. – De – kapta be a drazsét Tamás. – Csak megvárom, hogy kicsit elhúzzanak, utálok ennyi kocsi mögött totyogni. Épp gurultunk át a parkolón, hogy felhajtsunk az útra, mikor a sarkon befordult az ifi második legidõsebb tagja, Koós Zsolti. (Kovács Kati volt a legidõ24

sebb. ) A fehér versenybiciklijével jött, hátul egy valószínûtlenül nagy csomaggal. Arra a következtetésre jutottam, hogy a táborba igyekszik. – Hát te, Zsolti bácsi? – kiáltott ki Tamás az ablakon. – Biciklivel jössz? – Biciklivel? – kérdezett vissza értetlenül Koós Zsolti. – Dehogy. – Kicsit elkéstél. . . – Miért, nem fél négykor indulunk? – Fél háromkor. – Ó. . . akkor még jó, hogy nem mentetek el. Kiszálltam, hogy segítsek neki bepakolni. A biciklit beraktuk a parókia udvarába, a csomagot pedig hátra. – Hány hónapra jöttél? – kérdeztem nyögve, mikor megemeltem. – Hoztad a súlyzóidat is? – Anyukám csomagolt – vont vállat Zsolti. – Nem akartam összeveszni vele. Így végül öten indultunk neki a kisbusszal. Erõsen tûzött a nap, a menetszél hûtött rajta csak egy keveset. Bent senki sem szólt semmit, bizonyára mindenki az elõttünk álló hétre gondolt. Én is, és megállapítottam, hogy még nem sikerült táborozós hangulatba kerülnöm. Na majd. . . Beértük a konvojt, mire megcsörrent Tamás telefonja. (Bazsával „Mózesnek” neveztük el, mert úgymond a vízbõl húzták ki. . . ) – Drs. Nagykálóczy Tamás, tessék? 25

Valami nõi hang szûrõdött ki a füle mellõl. – Hogy mi? Nem, nálunk nincs. . . Nem Márton nagytiszteletû úrnak. . . hogy õ azt hitte, hogy mi. . . de akkor ki? Nem, nálunk. . . Jó, mindjárt. . . Mennyi pénz van nálatok? – Ez utóbbi kérdést már hozzánk intézte. – Nálam nincs túl sok – feleltem. – Azt mondtátok, a puszta közepén úgysem lehet elkölteni. – Nálam egy tízes – jelentette be Koós Zsolti, elvégre õ már dolgozó ember. – Akkor jó. . . Jó, visszük – szólt még a telefonba is, majd letette. Erõteljesen lassítottunk, majd megfordultunk. – Mi történt? – érdeklõdött Emi. – Senki sem vett kenyeret vacsorára. Úgyhogy mehetünk kenyérért. – Hol veszünk ötven embernek kenyeret szombat délután? – kérdeztem. – A kérdés jó – bólintott Tamás bátyó. – Pillanatnyilag fogalmam sincs, de egy akkora városban, mint Balogszentmihály, csak kapunk valahol. . . Beletaposott a gázba. Töpörtyû bizonyára azt mondta volna, hogy nézzük a dolog jó oldalát, nem vacsoraidõben derült ki, hogy nincs kenyér, s még a konvoj után sem kell totyognunk. . . Egyik osztálytársam (és barátom) családjának volt egy kis éjjel-nappali boltja, ott próbálkoztunk elõször. Megálltunk a szûk kis utcában, s kiszálltam. – Nem viszed Barnabást? – kérdezte Tamás. 26

– Miért? – kérdeztem vissza, mert nem esett le, hogy ragyogó kapcsolatépítési lehetõség közösen ötven kiló kenyeret venni. – Csak – jött a válasz. – Ja, de, persze. . . Gyere, Barnabás, segítesz nekem? Barnabás gyanakodva rám nézett, majd bólintott. – Aha. . . Pont az osztálytársam volt bent, mikor beléptünk. – Helló, Béla! – köszöntem. Barnabás morgott valamit, Béla pedig köszönés helyett nekiállt kizavarni. – Hé, hé! – léptem közéjük. – Mi a baj? Nyugi. . . Szalay Béla sandán rám nézett. – Veled van? – Igen. Most megyünk abba a táborba, tudod, ahova téged is hívtalak. – De akkor figyelj rá – állt vissza a pult mögé Béla, majd megajándékozott egy közismerten csontropogtató kézfogással. – Nem érek rá, tudod. – Tudom, nem is azért jöttem. – Na, csak nem egy vásárló? – nevetett. – Mivel szolgálhatok? – Ötven kiló kenyeret szeretnék. – Mennyit? – Ötven kilót. – Gondolom, az egész tábornak. . . – Mibõl jöttél rá? Megint nevetett, majd jobbra mutatott, a pékáru polcára.

27

– Ennyi van. Talán még öt. Az is itt áll már reggel óta. Megvakartam a fejemet, majd bólintottam. Ez is több, mint a semmi. Beszéltünk még pár szót, majd Barnabást felpakoltam kenyérrel, s kiküldtem a kisbuszhoz. Mikor ketten maradtunk, némileg mérgesen megkérdeztem tõle, hogy miért akarta kizavarni a gyereket. – Mert lop, azért – felelte Béla. – Már kétszer rajtakaptam, s közöltem vele, hogy ne merészelje még egyszer idetolni a képét. Én nem vinném el a táborotokba se. De ha eltûnik valami, tudni fogod, hogy kinél keresd. . . Hát ez igazán pompás, gondoltam. Megpróbálkoztunk a rivális kisbolttal, onnan három kiló kenyeret szereztünk, de kettõ tegnapi volt közülük. Pirítósnak talán még jó lesz. Több bolt nem akadt, ami szombat délután is nyitva tartott volna. – Nyolc kiló ötven embernek – foglaltam össze, majd sejtelmesen Tamás bátyóra néztem. – Vállalsz egy csodálatos kenyérszaporítást? Tamás nevetett, bár úgy tûnt, hogy kínjában. – Még az is elõfordulhat. – Nem lesz olyan vészes – hajolt elõre Emi a hátsó ülésrõl. – Úgyis mindenki visz magával egy csomó kaját. Van, ahol nincs is vacsora elsõ este. Ez egy kicsit megnyugtatott. – De holnap reggelre is kell – emlékeztette Tamás.

28

– Nem árt az ebédhez sem. Vacsorára szerencsére már nem, mert délután lehet menni a faluba, a pékségbe. Ahogy ezt kimondta, a fejéhez kapott, s beindította a motort. Lendületesen fordultunk ki a kisutcából. Koós Zsolti is elõrehajolt. – Nálunk anyu szokott sokat venni, olyan két kilót õ is adhatna. . . Tamás nem is válaszolt, de láttam, hogy rosszallóan megcsóválja a fejét. Egyszer csak fékezett, s megállt a balogszentmihályi kenyérgyár elõtt. – Hm – kommentáltam az ötletet. – Túl kézenfekvõ lett volna elsõre. . . Emi nevetett. – Pedig mi is innen hozzuk mindig. A portán kell kérni. Régebben volt egy portás bácsi, az mindig csak akkor adott, ha adtam neki egy puszit. – Érdekes – néztem a kopott kis téglafülkére. – Én is gyakran járok ide, de nekem még sohasem mondott ilyet. . . Végül a mi kisbuszunk is begurult a táborba. Gyakorlatilag ugyanaz a kép fogadott minket, mint amit pár órája a parókia elõtt láthattunk, csak itt még nagyobb volt az összevisszaság. Az autók bezsúfolódtak az épületek közrefogta udvarra, ajtajaik, csomagtartóik nyitva álltak, táskák, hálózsákok, labdák, szatyrok, kempingszékek vették õket körül. Na meg gyerekek. Akiket természetesen nem tudott lekötni az a probléma, hogy hol fognak aludni, s minden cuccuk a helyére került-e, önfeledten szaladgáltak, pár fiú a 29

kocsik közt cselezgetett egy labdával. Sõt, érkezésünkre két lelkes kislány bukkant fel tollasütõvel a kezükben, közrefogták az egyházközség jármûvét, ami ragyogóan helyettesítette a hálót, s adogatni kezdtek. – Na, megjöttünk – sóhajtotta Tamás. Zsebrevágta a slusszkulcsot, majd nagy nyögéssel kiszállt. – Csókolom! – köszönt neki harsányan az egyik kislány, majd – minden bizonnyal merõ véletlenségbõl – egy jól megküldött szer vát ívelt a nagytiszteletû úr szeme közé. Míg Tamás eldöntötte, hogy felháborodjon vagy nevessen, segítettem kiszállni a hátul ülõknek, majd mi is csatlakoztunk a „csomagokat a fûre” mozgalomhoz. Mindenekelõtt a gitáromat akasztottam a vállamra, ott volt a legbiztosabb helyen. – Na, gyere Barna, nézzük meg, hol alszunk. Koós Zsolti idõközben eltûnt a konyha felé, hóna alatt vagy tíz kiló kenyérrel, jól tette, reméltem, hogy elcipeli majd az összest. Kis nézelõdéssel felmértem a terepet, majd Barnát magam után intve elindultunk az egyik fiúszoba felé. Két ilyen szoba volt, a vizesblokk padlásterében, a ház oldalán vezetett fel a hegesztett lépcsõ a tûzfalon vágott ajtóig. A lépcsõ aljánál épp egy anyuka szörnyülködött, hogy az õ kisfia biztos le fog itt esni, amikor éjszaka lejön pisilni. Márton NT próbálta nyugtatgatni, hogy soha nem lesz a gyerek felügyelet nélkül, jött sok nagyifis, akik majd vigyáznak rájuk. Ha már éppen ott jártam, rögtön be is mutatott az anyukának. Valahogy nem tudtam sza30

badulni a gondolattól, hogy a látványom különösebben nem nyugtatta meg a gyereke sorsát illetõen. – Itt alszunk majd, jó lesz? – fordultam inkább Barna felé. – Jó hát! Fent fülledt meleg fogadott, és egy teljesen zsúfolt szoba. Tímár Bazsa éppen egy gumimatracot pumpált a szoba közepén, a falak menti ágyakon pedig gyerekek csiviteltek és csomagok terpeszkedtek. Egy ágy sem maradt szabadon. – Na, befutottatok? – szólt oda Bazsa, s megtörölte verejtékezõ homlokát. – Jó nagy élet van itt, mi? – Te itt leszel? – kérdeztem. – Ja. Ezen a matracon. – Én nem akarok a földön aludni, átmegyek a másik szobába – jelentettem ki. – És én? – kérdezte Barna. – Gyere te is. Épp az ajtóhoz értem, amikor feldübörgött a lépcsõn Koós Zsolti, kicsit beszorult az ajtóban a csomagjaival, de végül sikerült bejutnia. – Helló, Zsolti bátyja! – köszönt oda neki harsányan Bazsa. – Mi szél hozott erre? – A másik szobában már nincs szabad ágy, átjöttem, mert nem akarok a földön aludni – mosolygott Koós Zsolti, de ahogy körbenézett, abbahagyta. – Nem tudtuk, hogy ennyien leszünk – tárta szét a karját Márton NT. – Ha tudtuk volna, akkor kitalálunk valamit. 31

– Most nem lehetne kitalálni valamit? – érdeklõdtem. – Mindössze Gézkának jutott ágy, az összes többi ifisnek nem. – A lányoknál van elég hely – szólt közbe Kovács Kati. – Az jó, akkor én megyek – vágtam rá rögtön. Kovács Kati rendesen elpirult. – Ö. . . úgy értettem, nálunk jutott mindenkinek ágy – próbálta menteni a menthetõt. Töpörtyû szokásos misszionáriusi lázában égett, jól hátbacsapott, majd megör vendeztetett egy igével: – Gabikám, a rókáknak barlangjuk van, a madaraknak fészkük, de az Emberfiának nincs hol lehajtania a fejét. . . – Kösz, Töpörtyû, mire akarsz ezzel célozni? – Hát arra, hogy szolgálatként kell felfogni a dolgot! – Jó, de ha úgy fogtam fel, akkor hol aludjak? – Balázsnak van matraca – szólalt meg óvatosan Márton NT. – Egy hétig ki lehet bírni azon is. Bazsának valóban volt, de másnak nem. Ha szólnak elõre, hogy kell, akkor hozok én is, de nem szólt senki. Összenéztünk, s láttam, hogy Bazsa is arra gondol, amire én – milyen érdekes látvány lenne, ahogy az összes ifis az õ matracán alszik. Szerencsére nem nevettük el magunkat. – A raktárban van egy csomó régi takaró – közölte Tamás bátyó. – Azokat egymásra lehet rakni, lesz olyan kényelmes, mint azok a régi vaságyak. – Jó, akkor hordjuk a takarót – sóhajtottam. – 32

Gézkának meg szólok, hogy adja majd át az ágyát Márton nagytiszteletû úrnak. – Ö. . . nem, ne szólj – kérte Márton NT. – Nem tartok igényt arra az ágyra. Hirtelen nagyot nõtt a szememben, azt hiszem, nem sok olyan vezetõlelkész van az országban, aki hajlandó lenne a földön aludni egy gyerektárborban. . . Nagy nehezen búcsút vettek a szülõk a csemetéiktõl, s hangos dudálással kihajtottak a táborból. Csak az ifis autók és a gyülekezet kisbusza maradt az épületek által körülfogott udvaron. Nekiláttunk, hogy valami rendezett arculatot öltsünk, azt mondják, a tábor elején kell szigorúnak lenni, s akkor nem lesz gond a végén se. Mindenkit beparancsoltunk a szobájába, s ráültettünk az ágyára (a gyerekeknek szerencsére jutott). Elõször felmértük, hogy az ifisek hogyan osztották el magukat, s arra jutottunk, hogy jól. A másik szobában aludt Töpörtyû, Tímár Áron és Gézka, az utóbbi ágyon. Náluk inkább nagyobb fiúk voltak. A mi szobánkban Bazsa, Koós Zsolti és jómagam foglaltunk helyet az ágyak közé bedobált pokrócokon, illetve Bazsa a gumimatracán. Kineveztük a szobaparancsnokokat, nálunk Koós Zsolti kapta ezt a megtisztelõ címet. Ezután mindenkitõl megkérdeztük a nevét, névsort írtunk, kiosztottuk az ágynemûhuzatot, s amikor nem boldogultak vele, megmutattuk, hogyan kell felhúzni. Koós Zsolti épp az ötödiket húzta fel, mikor Tamás bátyó betoppant a szobánkba, majd rövid parolázás után kihívott. 33

Márton NT a konyhánál üldögélve várt, épp Kovács Katival feleztek el egy barackot, mikor mi is befutottunk. A három szakács néni bent nevetgélt, készítették a vacsorát. – Ülj le, Gábor – kínált hellyel Márton NT. – A táborról szeretnénk veletek beszélni pár szót. Kíváncsian vártam, hogy mit, bár kicsit csodálkoztam, hogy csak mi négyen vagyunk itt, a többi ifis meg nem. – Biztos emlékeztek még a megbeszélésre, amit tavasszal tartottunk – folytatta Márton NT. – Már elõtte is úgy láttuk Tamással, hogy az ifi van már annyira erõs és érett, hogy nagyobb dolgokkal is meg lehet bízni, ezért is örültünk nagyon, amikor te, Gábor elvállaltad, hogy megszer vezed és kézben tartod a tábor lelki részét, Katalin meg, kis rábeszélésre ugyan, de elvállalta a gazdasági részt. Kovács Kati a betont nézte és pirulgatott. – Szerintem mindkettõ nagyon jó kezekbe került – szúrta közbe Tamás bátyó. – Egyetértek – értett egyet Márton NT. – Épp azért úgy látjuk, hogy úgy járunk a legjobban, ha hagyjuk az ifit a szárnyaira kelni, s megtapasztalni az önálló, felelõsségteljes szolgálatot, amihez egyébként nagy tehetsége van. – Istentõl kapott tehetsége – szúrta közbe Tamás bátyó. Igazából nem értettem, mirõl is van szó, hiszen semmi újat nem mondtak, de ez a szokatlanul nagy egység és egyetértés gyanakvóvá tett. Mit akarnak? 34

– Ráadásul a gyülekezetben is rengeteg tennivaló van otthon, Tamásnak is kevés ideje volt eddig a feleségével lenni az idén, így hát arra a döntésre jutottunk, hogy az eddigi gyakorlattal ellentétben nem alszunk kint a táborban. Elõször azt hittem, hogy nem hallok jól. – Ö, bocsánat, lemaradtam, mit is. . . – A lelkészek nem lesznek kint velünk a táborban – magyarázta nekem Kovács Kati. – Mármint hogy nem lesznek kint a táborban? – értetlenkedtem. – Nem leszünk kint a táborban – erõsítette meg Tamás bátyó is. Lassan felfogtam. – De. . . – hápogtam. – Akkor ki lesz a tábor vezetõ? Márton NT sóhajtott. – Errõl beszéltünk egész idáig. Te, Gábor, és Katalin. – Arról volt szó, hogy én szer vezem meg a délutáni beszélgetõs alkalmak. . . – Én a gazdasági ügyeket vállaltam – szakított félbe hirtelen Kovács Kati. – Étkezések, pénzkezelés Roland bácsival, utaztatás. . . – Igen, pontosan errõl van szó – mosolygott rá Márton NT. – Én meg a lelki részt – próbáltam pontosítani. – Egy keresztyén táborban minden más lelki rész a gazdasági ügyeken kívül – dobta vissza a labdát Ko-

35

vács Kati. A majdnem harminc éves Kovács Kati, nekem, aki majdnem húsz. . . leszek. . . – Azért nem árt a gazdasági dolgokat sem lelki módon intézni – okoskodott Tamás bátyó. – De én nem ezt vállaltam! – kezdtem kiakadni. – Áhítatok meg a délutáni beszélgetõs alkalom, errõl volt. . . – Azon kívül van még evés meg szabadprogram – vigyorgott Tamás bátyó, mintha élvezte volna, hogy kapálódzom. – Tehát sok más nincs. – De ott van egy csomó apróság, bármi közbejöhet, fegyelmezés, meg idõjárás, meg. . . – Gábor, az elmúlt évben láttuk rajtad, hogy nagyon jó vezetõ vagy – nyugtatgatott Márton NT. – Ott van a picifi, kirándulni is voltatok. . . – Az a picifi, de itt több mint ötvenen vagyunk. Ennyiért nem vállalhatom a felelõsséget. . . – Nem is kell – felelte Márton NT. – Hivatalosan én vagyok a tábor vezetõ, s minden nap ki fog jönni valamelyikünk. Csak nem töltjük itt az egész napot, nem alszunk kint, ennyi. Különben is tudjuk, hogy gyerekmunkában sokkal hatékonyabb egy ifis, mint egy lelkész. – De azért. . . – gondolkodtam, hogy mit is mondjak. – Vannak itt nagyifisek, a fiúk között is. . . Jóval idõsebbek mint én. Miért nem õk? Mondjuk ott van Koós Zsolti. . . Elég furcsa képet vágtak. – Na jó, az tényleg érdekes lenne – ismertem el –, de akkor Töpörtyû. . . 36

– Na még csak az hiányozna – legyintett Tamás bátyó –, Töpörtyûvel így is lesz elég dolgod majd, folyton vezetni akar, de igazából nem gondolja végig sose. – Akkor Tímár Áron! – Áron ehhez túl félénk – hallottam Márton NT nyugodt hangját. – Nem mer kiállni ennyi ember elé, vagy konfrontálódni, mert sokszor arra is szükség van. – Még húsz éves se vagyok! – dobtam be a végsõ ér vet. Tamás bátyó sandán rám nézett, majd idézett Pál Timótheushoz írt levelébõl: – Senki a te ifjúságodat meg ne vesse. . . Ez saját magadra is vonatkozik, Gabi! Hirtelen úgy éreztem, szívesen megetetnék vele egy Bibliát. Na jó, nem egy olyan nagyot, de legalább egy kis kék zsebkiadást. . . Már ha szabad ilyeneket gondolnia egy tábor vezetõnek. Márton NT és Tamás bátyó azt mondták, vacsoráznak, majd Márton NT megtartja az esti áhítatot, utána elmennek. A vacsora ideje hamar eljött, s a konyhában találtunk egy díszes kis kolompot, amit meg kellett rázni, ha elkészült az ennivaló. Én éhségem és felelõsségem súlya alatt roskadozva az étkezõasztalok felé tébláboltam, mikor Kovács Kati jött oda hozzám. – Jól vagy? – kérdezte. – Miért ne lennék? – próbáltam mosolyogni.

37

– Nem lesz semmi gond, az ifisekkel majd mindent együtt csinálunk. Na gyere, mutatok valamit! Az egyik lányszobához vezetett, amit a tanya régi lakóépületébõl alakítottak ki, így nagyon takaros kis házikó volt, szõlõlugassal és muskátlikkal az ablakoknál. Az egyik ablakhoz osontunk – egész meglepett a dolog. – Észrevettem, hogy az egyik kislány még nem húzta fel az ágynemûjét, s ráparancsoltam, hogy csak akkor jöhet vacsorázni, ha megcsinálja. Nézd, milyen egyedi a technikája. . . Egyszer a kukkolást is el kell kezdeni, gondoltam, s belestem. Egy lepedõbe burkolódzott kísértetet láttam a szobában téblábolni. – Ez valami ugratás? – érdeklõdtem. – Nem – mosolygott Kovács Kati. – Úgy próbálja felhúzni az ágynemût, hogy belebújik a huzatba, majd maga után húzza a paplant, elrendezi, s rádõl az ágyra. Utána már csak ki kell másznia, s kész is. – Ötletes – ismertem el. A kísértet idõközben végzett a paplan eligazításával, s az ágyhoz tipegett, majd nagy lendülettel eldõlt. Az ágy mellé. – Hopsz. . . – fintorgott Kovács Kati. – Azt hiszem, bemegyek, lehet, hogy vérzik az orra. Ebben a pillanatban csöngettek vacsorára. A szobámban lakó fiúk körbevettek, kérdezték, hogy oda ülhetnek-e, ahova akarnak, majd alig hogy túljutottam rajtuk, a két Kiss lány libbent mellém. A 38

tavaszi megbeszélés óta elég esetlegesen jártak ifire, kicsit már le is mondtunk róluk. (Na jó, Töpörtyû nem, legalábbis Zsanettrõl. . . ) Kisebbfajta meglepetésnek számított hát, hogy maguktól jöttek a táborba. Mi több, kifejezetten lelkesnek tûntek. – Gabi, te leszel a fõnök? – vigyorgott rám Zsa, vagyis Zsanett. – Hát, ö, nem egészen, csak. . . – Márton NT azt mondta – fújta a rágóját Sza, azaz Szalomé. – Na jó, hát gyakorlatilag igen. – Tök jó! – mondták kórusban, s otthagytak. Elég lassan alakult ki a dolog, volt, akinek a pad bizonyult szûknek, egy lánynak szálka ment a fenekébe, más azon problémázott, hogy beleült egy eperbe, ami a fáról hullt le. Kovács Kati mentõangyalként röpdösött, láthatóan otthonosan érezte magát ennyi csivitelõ és nyavalygó gyerek között. Elvégre tanítónõ… Bazsa ott állt mellette s röhögött, Töpörtyû meg bölcselkedett. – Most még elkényeztetett városi gyerekek, a hét végére meg már észre sem veszik az ilyeneket. . . Koós Zsolti a szatyrát kereste, amit az egyik asztalra rakott le, s amiben anyukája által készített szendvicsek voltak. Márton NT megunhatta a dolgot, mert intett Barnának, aki a kolompot tartotta, hogy ne fogja vissza magát. A kisebb lányok befogták a fülüket. – Jó estét! – hasított bele Márton NT szószéken edzett hangja a kolompolás után támadt csendbe. –

39

Sok szeretettel köszöntök minden kis és nagy táborozót az idei hittanos táborban. – Én csak két Kiss táborozót látok, hi-hi – idétlenkedett halkan Bazsa. – Jaj, dugulj már el! – sóhajtotta Zsa. – Mivel, gondolom, mindannyian éhesek vagyunk, lássunk is neki – beszélt tovább Márton NT. – Na de ez egy keresztyén tábor, ezért minden étkezést imával kezdünk és fejezünk be. . . Gábor? Be akartam magyarázni magamnak, hogy nem rám néz, de nem sikerült. – Ö. . . – nyögtem. Egyáltalán nem éreztem úgy magam, mint aki nyilvánosan tudna most imádkozni. – Ö. . . én is sok szeretettel köszöntök mindenkit, és megkérném ifink legidõsebb férfitagját. . . – Jó, hogy nem hímtagját. . . – hallottam Bazsa hangját. – Legalább ilyenkor fogd már be! – hallottam Zsa hangját. – Ö. . . legidõsebb férfitagját, Koós Zsoltot, hogy kezdje meg a vacsorát imádsággal – hallottam a saját hangomat. – Hogy mi, tessék? – Ez meg valószínûleg Koós Zsolti volt. – Imádkozzál már, mert kitör az éhséglázadás! – nógatta Tamás bátyó. – Ö. . . Akkor imádkozzunk. . . Aki ételt, italt adott, Urunk neve legyen áldott. – Ámen! – mondtuk rá hangosan, majd rá kellett

40

jönnünk, olyan sokan vagyunk, hogy a fiúifiseknek nem jutott hely. Kivéve természetesen Gézkát. Keveset ettünk, alig pár szelet kenyér fogyott. Nyilván mindenki teleette magát az otthonról hozott mindenfélével. Márton NT-ék nem is bánták, hamar véget vetettek a dolognak, megkérték az ifi második legidõsebb férfitagját, Tímár Áront, hogy fejezze be imádsággal, majd bejelentették, hogy egybõl vonuljunk át a kápolnába egy rövid esti áhítatra. – Kápolnába? – értetlenkedtem. – Hát ahol tavaly is voltunk mindig – világosított fel Töpörtyû. – Ja, a régi istállóba! – esett le. – Igen, de idén már kápolnának fogjuk hívni, sokkal lelkibb. A gyerekek meglódultak, odaszóltam Koós Zsoltinak, hogy szobaparancsnokként vezesse át a fiúkat a kápolnába (neki is el kellett magyarázni, hogy mi az a kápolna), majd Bazsával hátramaradtunk, hogy a rendelkezésünkre álló pár perc alatt annyi ennivalót tömjünk magunkba, amennyi csak lehetséges. Áron is csatlakozott. – Mi van öcsi, nem volt elég a táp? – vigyorgott Bazsára. – Ahig féhtem asz asztalhó – nyammogta Bazsa. – Nincs elég ülõhely – magyaráztam boldogan, miközben sikerült lecsapnom egy szép nagy darab sajtra. Bazsa nagy nehezen lenyelte a falatot. 41

– Legközelebb rögtön sprintelni kell, ha megszólal a csengõ, hogy jusson nekünk is – ter vezgetett. – És mit csinálsz, ha a kislányoknak meg nem jut hely miattad? – dorgálta a bátyja. – Az az õ bajuk – vigyorgott Bazsa. – Hát, jó sokan jöttünk el idén, hála az Úrnak. . . – szemezgetett egy paradicsommal Áron. – Szerzünk majd még valahonnan egy asztalt – ígértem, mert eszembe jutott, hogy én vagyok a táborvezetõ. Legalábbis az egyik. Akinek hivatalból illene pontosan ott lennie az alkalmakon. . . – Gyertek, menjünk, Márton NT már kezdi. . . Alig indultunk el, Kovács Kati a húrok közé csapott, s felzengett a hét nagy slágere: „Életem csak kegyelem, önérdemem nincs. . . ” Egyetlen gond az volt, hogy az „önérdemem” szó nem sokat mondott a gyerekeknek, így már második éneklésre „önérzetem” lett belõle. Ami meglehetõsen érdekesen hangzott, fõleg a nagy kamaszok szájából. . . Márton NT jó kis áhítatot tartott, beleszõtte a táborral kapcsolatos tudnivalókat, hogy miért is vagyunk itt, s hogyan is legyünk itt, de igazából az a fontos, hogy hogyan is megyünk majd el innen. . . Elmondta, hogy bár õ hívõ családban nõtt fel, mégis egy nyári táborban jutott élõ hitre, tizenegynéhány évesen, akkora gyerekként, mint a táborozók. Jó áhítat volt, gyerekeknek való, ráadásul még rövidre is fogta, amit külön értékeltek benne. Egyedül azt nem értettem, 42

hogy pár fiú Töpörtyûék szobájából miért ül úgy a széken, hogy a keze leérjen a földre, miért húzogatják végig az ujjaikat a döngölt padlón, de legfõképpen: miért szagolgatják utána a kezüket? Az áhítat s egy újabb adag önérzettagadás után Márton NT elõrehívott minket Kovács Katival. Bemutatott, mint helyetteseit, akik távollétében kézben tartják a dolgokat, s akikhez bátran lehet menni mindenféle ügyes-bajos dolgokkal. Tamás bátyó hozzátette, hogy természetesen bármelyik ifishez lehet menni, nemcsak hozzánk. Ezek után átadták nekem a szót, hogy beszéljek arról, mi lesz még ma. – Miért, lesz még ma valami? – súgtam kétségbeesetten Kovács Katinak. – Fürdés meg fekvés – súgta vissza. – Mikor legyen a takarodó? – Tavaly tízkor volt. Mindezt megosztottam a táborozókkal is. A sok fej egyetlen nagy masszának tûnt, ami furcsa félelmet keltett bennem, az meg kifejezetten idegesített, hogy egyre több fiú húzogatta a földön a kezét, hogy utána megszagolja. – Akkor kéz és lábtörést! – vigyorgott ki a kisbuszból Tamás bátyó. Márton NT maradt a jól bevált „Áldás, békesség”-nél, majd felkapcsolta a reflektorokat, s kihajtott a táborból. A poros földút mellett sûrûn nõttek a bokrok, így hamar eltûntek. Egyedül maradtam a fölöttem sziporkázó csillagokkal és a hátam mögött zsongó hittantáborral. Felnéztem az égre, majd egy 43

nagyot sóhajtottam. Másképp képzeltem el ezt a tábort, na de az én utaim nem a ti utaitok, mondá az Úr. . . – Szia! – szólalt meg hirtelen valaki a fülem mellett. Majdnem összeestem a rémülettõl. – Jaj. . . ja, te vagy az, Barna. . . Mit csinálsz itt? – Semmit – vont vállat a kisfiú. Olyan szõke haja volt, hogy szinte csillogtak rajta a fenti csillagok. – Fürödtél már? – Tegnapelõtt már fürödtem. – Itt azért kellene minden nap – mondtam óvatosan. – Minek? – Hát, mert. . . nyár van. . . ilyenkor az ember piszkosabb meg szagosabb. . . ráadásul több mint tízen vagyunk egy szobában. . . – Otthon is sokan alszunk egy szobában – felelte. – Hányan vagytok testvérek? – Hát hatan. Vagy heten? Nem is tudom. – Most hatan vagy heten? – Heten. Anya azt mondta. Azzal megfordult, s visszament a többiek közé. Mint egy kisherceg, gondoltam. Vagy inkább róka. De majd megszelídítjük. Fél tizenegy felé nagyjából elcsöndesedett a tábor, a szobaparancsnokokat kértük meg arra, hogy takarodó után maradjanak a szobában altatni. Bazsával mosolyogtunk is egy sort azon, hogy szegény Koós Zsoltival mit csinálnak majd a rosszcsontok, de kiderült, 44

hogy igazságtalanok voltunk: kifejezetten testhezálló feladatnak bizonyult a számára. Alig húsz perc múlva már jött is azzal, hogy mindenki alszik. Nem akartunk hinni neki, ezért felosontunk a lépcsõn, de valóban, a hangos horkoláson és szuszogáson kívül mást nem hallottunk. Ez igen. Töpörtyûék viszont megszenvedtek a nagyfiúikkal, végül ott is hagyták õket, mert már így is késésben voltak a tábori megbeszélésrõl. Végsõ ötletként megbízták a legnagyobb fiút, akit mindenki csak Ródlinak szólított, hogy tartson rendet, majd eljöttek. Mikor tíz perc múlva Gézka visszalopakodott, meglepetten hallotta, hogy az õ szobájuk is alszik. – Bezzeg a lányoknál nincs semmi gond – nevetett rajtunk Kovács Kati. – Nálunk két kiscsajnak be nem áll a szája, még most is sustorognak – pufogott Zsa. – Hagy’ beszéljenek – hagyta rájuk Kovács Kati. – Csak a többieket ne ébresszék fel. Az asztalra halmozott papírokat nézegettem, kiválasztottam egyet, hogy pár dolgot felfirkáljak rá. Meg kell beszélni a tábor napirendjét, a heti programot, az áhítatokat, a délutáni alkalmakat. . . Mennyi minden! Persze mindezt nem most, az utolsó pillanatban kellene megcsinálni, hanem már a tábor kezdete elõtt, de hát a mi gyülekezetünkben nem egészen így mennek a dolgok. . . Mondjuk ha Márton NT nem a helyszínen mondja, hogy nem õ lesz a fõnök. . . – Ugye akkor mindenki itt van? – kérdeztem.

45

Emire nem vártunk, õ jelezte, hogy nagyon fáj a feje, elkezdtük hát végre. Kovács Kati az este folyamán összeírta, hányan vagyunk és hol, ez már csak a fõzés miatt is kellett. Majd rátértünk a napirendre. – Táborban vagyunk, lehetne sokáig aludni – indítványozta Koós Zsolti. – Tavaly is megpróbáltunk nyolckor ébresztõt csinálni – emlékezett Kovács Kati. – Az lett a vége, hogy mi még nagyban aludtunk, a gyerekek meg már kint mászkáltak. – Vagyis, akkor mi legyen? – kérdeztem. – Hét óra. – És senki sem mehet ki a szobából az ébresztõig, kivéve WC-re – tettem hozzá. A napirenddel hamar végeztünk, sokat nem is változtattunk a tavalyin. A két Kiss lány vállalta, hogy megcsinálják plakátban is, összeragasztottak tíz A4-es lapot, s színes filctollakkal nekiláttak. Ébresztõ, utána rövid reggeli torna Gézka vezetésével (Gézka versenyszerûen atlétizált). „Gézka mozgat minket”, került fel a plakátra. Torna után reggeli, majd áhítat. Utána szabadprogram délig. – És mikor van a szobacsendesség? – kérdezte Töpörtyû. – A micsoda? – kérdeztem. – Szobacsendesség. Csendesidõ. Amikor a gyerekek maguk olvasnak igét. – Hát amikor akarnak, mondjuk a szabadprogram alatt – vontam vállat. Nem igazán értettem a kérdést. 46

– De maguktól nem fognak. – Egy-kettõ van közülük, aki fog – mondtam. – Például Suszter Jimmy. Végül kiderült, Töpörtyû arra gondol, hogy áhítat után mindenkinek a kezébe kell adni egy Bibliát, kijelölni egy igeszakaszt, amit el kell olvasniuk, majd pár kérdésre válaszolni az igeszakasz kapcsán. Ami azt illeti, voltak fenntartásaim a dologgal kapcsolatban, úgy gondolom, hogy a napi rendszeres bibliaolvasás egy keresztyén életjelenség, s ha valaki még nem tért meg, akkor nem várhatjuk el. . . De láttam az ifiseken, hogy nagyon megtetszett nekik az ötlet, így elfogadtuk ezt is. Ennyibõl talán nem lesz baj – a kérdés csak az, hogy van-e elég Biblia a táborban. Fél egykor ebéd, utána szieszta, vagyis pár óra szabadprogram, ami alatt meg lehet ejteni a vetélkedõket, sportversenyeket, ifisek-táborozók focimeccset. Töpörtyû itt is nagyon belelkesült, azt mondta, hogy egy olyan versenysorozatot kellene szer vezni, ami az egész tábort végigkíséri. Ez viszont már jól hangzott, így megbíztam, hogy holnapig dolgozza ki, s akkor ebéd után már el is kezdhetjük. Gézka meg Bazsa vállalta a sportversenyek szer vezését, a lányok meg a vetélkedõket. Abban maradtunk, hogy ezeket nem tervezzük meg egész hétre, hanem mindig csak egy-két napra elõre. Már csak azért is, mert hirtelen nem volt egy hétre való ötlet a tarsolyunkban. Szerencsére az igei alkalmakat még otthon elosztották Márton NT-ék, így ezzel nem kellett bajlódnunk, viszont a délutáni beszélgetõs alkalmak általam 47

kitalált tematikája szült némi értetlenséget. Pedig mintha otthon, a tavaszi megbeszélésen már letisztáztuk volna. – Na, akkor még egyszer – sóhajtottam. – Arról van szó, hogy a gyerekek rengeteg idõt eltöltenek a TV elõtt, mindent megnéznek, s az hat rájuk, akár akarják, akár nem. Így kicsit a Biblia szemszögébõl is érdemes lenne végigjárni a dolgot, megmutatni nekik, hogy milyen csalásokkal, hazugságokkal etetik õket, s hogy ezt hogyan kezeljék. . . Arról lenne szó, hogy bemutatunk egy kis jelenetet, ami lényegében egy mûsorfajta paródiája, majd csoportokra oszlunk, s beszélgetünk. Hm? – Szerintem inkább evangélizálni kellene – vágta rá egybõl Töpörtyû. – Tavaly is tartottunk egy sorozatot, mirõl is. . . ö. . . – A hívõ élet konfliktusai – segített neki Gézka. – Ja, igen, az, én beszéltem az önmegtagadásról. Szerintem most is ez kellene. Elvégre hittantáborban vagyunk. Lehetne mondjuk a lélek gyümölcseirõl. . . – Lélek gyümölcsérõl – pontosított Gézka. – Egyes számban, mert ezeket nem lehet elválasztani egymástól. – Nyelvbotlás volt – mentegetõdzött Töpörtyû. – Én úgy vagyok vele, hogy délután úgyis meleg van, mást nem lehet úgyse csinálni, tökéletes alkalom arra, hogy hosszabban foglalkozzunk az igével. Én szívesen felkészülök akár három egyórás alkalomra is, ez olyan téma, amit jól körül lehet járni. . . – Én is vállalok alkalmakat, és meg lehetne kérni 48

Márton NT-t is, hogy tartson egyet, ha kijön. . . – lelkesedett be egyre jobban Gézka is. Zsa kicsit felháborodott. – Tavaly még én is szétuntam az agyam a délutáni alkalmakon, az egyik másfél órán keresztül tartott, azt hittem, ott halok meg! – Töpörtyû olyan képet vágott, mintha képen dobták volna egy tortával. – Ha idén is ebben a dögmelegben ilyet akartok, én komolyan mondom, hogy nem megyek rájuk, nem érdekel. . . – Ja – fújta nagyra a rágóját Sza. Gézka forgatta egy kicsit a szemeit, majd lenyelte, amit mondani akart. – Szerintem ez nagyon óemberi beszéd volt – közölte helyette. – Hát akkor óemberi vagyok – vonta meg a vállát Zsa. Sza kipukkasztotta a rágót. – Ö. . . – nyögtem közbe. – Az általam vázolt dolog is igehirdetés lenne. Csak kicsit másfajta stílusban. Nem elõadást tartunk nekik, hanem gondolatébresztõt, majd beszélgetünk velük. – Én az igét többre tartom ennél – legyintett Gézka. Kicsit kiakadtam. – Sajnálom – néztem rá mérgesen. – Még otthon állapodtunk meg ebben a programban, én megszerveztem, és le is fogom bonyolítani. Márton NT és Tamás bátyó is jóváhagyta. Ha nem akarsz ebben együtt dolgozni velünk, akkor nem kell. Nem kötelezõ itt lenni. De ha már itt vagyunk, akkor együtt kell dolgoznunk. 49

Gézka nem mondott semmit, de láttam rajta, hogy mit gondol. Zsa és Sza elégedetten bólogatott. Töpörtyû még próbálkozott, kérdezte, hogy akkor mirõl beszéljenek, én meg már fáradt voltam, meg kicsit feldúlt is Gézka és Töpörtyû miatt, így abban maradtunk, hogy holnap ebéd után összejövünk, és mindent elrendezünk, amire még szükség van az elsõ alkalomhoz. Kovács Kati mondta még, hogy mivel holnap vasárnap, mehetnénk templomba is, igaz, hogy a puszta közepén vagyunk, de nem olyan messze van egy kis falu, ahol lesz szór vány-istentisztelet. Úgy beszélte Márton NT-ékkel, hogy a tábor testületileg kivonul majd, meg esetleg énekelhetnénk is. A reggeli áhítaton majd mondja, meg gyakorolják az éneket is. (Az áhítatot Gézka fogja tartani amúgy. ) – Milyen messze van az a falu? – érdeklõdött Zsa. – Nincs messze – mosolygott Kovács Kati. – Jó fél óra gyalog. Maximum háromnegyed óra. – Basszuskulcs! – kerekedtek ki Zsa szemei.

50

Második nap Mely ben vég re hajt juk a hos szú me ne te lést, el ra bo lunk egy fi a tal lányt, és túl élünk egy ve gyi tá ma dást, va gyis nem tör té nik sem mi kü lö nös. Reggel az elsõ gondolat, ami felébredés után eszembe jutott, az volt, hogy mikor Márton NT-vel összeállítottuk az igei alkalmakat, nem gondoltunk rá, hogy ma, azaz vasárnap elzarándokolunk abba a falusi templomba. Vagyis ha az eredeti menetrendhez tartjuk magunkat, akkor reggeli után beülünk Gézka áhítatára (fél óránál sosem adja alább), majd összecihelõdünk, s laza háromnegyed órás séta után végigülünk egy istentiszteletet is. Külön-külön egyik se rossz, de így együtt. . . Figyelembe véve, hogy akadnak köztünk egész kicsi gyerekek is. Valószínûleg egész éjszaka nyomasztott a dolog, mert rosszul aludtam, s olyan hat óra felé ébredtem fel. A szoba békésen hortyogott körülöttem, Koós Zsolti vitte a prímet. Óvatosan felöltöztem, magamhoz vettem a Bibliámat, s lementem. Köszöntem a néniknek, akik már a reggelit készítették, s elvonultam csendességet tartani. Jó volt. Megnyugtatott a tudat, hogy nem vagyok egyedül, sõt, még az is kör vonalazó51

dott bennem, hogy mihez kezdjek a Gézka féle áhítattal. Az ébresztõt Kovács Kati prezentálta, gitárral körbejárta a szobákat s énekelt, de addig gyakorlatilag már az egész tábor fent volt. Csak az ifisek tartották bent õket, rám hivatkozva, hogy reggel hét elõtt nincs mászkálás. Hét után két perccel már birtokba vették a tábor összes létesítményét, egy fiúnak még a hátul kialakított medencébe is sikerült beleesnie. Koós Zsoltit egybõl kineveztem úszómesternek, s meghagytam neki, hogy mindenkit hajtson el a közelbõl, majd csak délután lesz fürdés. . . Hamarosan felbukkant Gézka és Töpörtyû is, élénk beszélgetésbe merülve. Nagy levegõt vettem, majd szóltam Gézkának, hogy szeretnék vele beszélni pár szót a reggeli áhítattal kapcsolatban. Reggeli alatt Töpörtyû odaült mellém, hozta a tányérját is, rajta két jól megtermett paradicsommal. – Milyen az Úrral való kapcsolatod mostanság? – kérdezte kedvesen. Gyanakodva néztem rá. – Jó – mondtam végül. – Miért? – Hát. . . – késével az egyik paradicsomban turkált. – Biztos jó? – Jó – bizonygattam. – De tényleg, õszintén? Úgy értem, jó annyira, hogy lelkiismeretesen elvállald azt, hogy egy keresztyén gyerektábornak legyél a vezetõje? Kezdtem érteni, hogy mit hallana szívesen. 52

– Igen, jó annyira, hidd el! Evett pár falatot, de láttam rajta, hogy a gondolatait is alaposan megrágja. Végül nagy nehezen kibökte: – Ha tényleg jó, akkor. . . akkor miért viszolyogsz annyira az igehirdetéstõl? Félrenyeltem. – Mi van? – préseltem ki nagy nehezen a szavakat két köhögés között. – Már tegnap gyanús lett a dolog – gyomrozott tovább Töpörtyû –, mikor a szokásos délutáni alkalmakat lecseréltetted erre a tévés akármire. De mikor meghallottam, mit akarsz az áhítatokkal, felmerült bennem, hogy van valami komoly ok a háttérben. . . Kezdtem csúnyán nézni rá. – Jó, jó. . . – visszakozott Töpörtyû. – Igazad van, ezt nem ilyen nagy tömegben, evés közben kell megbeszélni. . . Tudod mit, áhítat elõtt még van egy kis idõ, találkozzunk mondjuk annál a nagy farakásnál. Reggeli után. Addig. . . addig imádkozunk érted. Azzal elment. Majdnem utána vágtam még egy paradicsomot. – Szóval, mi a gondod velem? A farakás kicsit elzárt minket a reggeli után csivitelõ tábor zajától. Töpörtyû megrendült képpel morzsolgatott egy kéregdarabot. – Ö. . . Nem bántani akarlak. . . akarunk, vagy ilyesmi, csak. . . hát szóval többekkel is beszéltünk rólad, s arra a következtetésre jutottunk, hogy igazából 53

nem szabadna hagyni, hogy az ige annyira elsikkadjon a táborban. – Tehát én elsikkasztom az igét? – érdeklõdtem kedvesen, bár bevallom, mélységesen felháborított a dolog. – Nem azt mondjuk, hogy szándékosan, de. . . – És ez miben nyilvánul meg? – Hát. . . ugye a délutáni alkalmak. . . – Azt már többszörösen megbeszéltük, sõt Márton NT is nagyon jó ötletnek tartotta. – Azonkívül. . . úgy tudom, a ma reggeli áhítatot is el akartad hagyni, meg holnap sem akartad megtartani a tiédet. Ekkor már nehezen tudtam leplezni ideges voltomat. De nem akartam kibukni, legalábbis nem nagyon. – Gézkával beszéltél? – kérdeztem, bár költõi kérdésnek szántam. – Vele is, és. . . – Látom, megint sikerült neki pontosan visszaadnia a dolgokat. – Sóhajtottam. – Egész pontosan arról lett volna szó, hogy ha ma úgyis megyünk istentiszteletre, nem kell elõtte még külön áhítatot tartani, s azt mondtam Gézkának, tartsa helyette holnap, mikor én tartanám. Amúgy Gézka meg annyira ellenkezett („a mai igét mára kaptam és nem holnapra” stb. ), hogy végül ráhagytam a dolgot, csak azt kértem, legyen rövid, hogy tudjuk az éneket is gyakorolni. Töpörtyû bólintott. 54

– Igen, én is errõl beszélek – mondta. – És szerinted ez azt jelenti, hogy viszolygok az igehirdetéstõl? Nem inkább azt, hogy a gyerekeket nem akarom túladagolni? – Bármit meg lehet magyarázni. . . – vont vállat. Keményen összeszorítottam a számat, nehogy mondjak valamit. Lassan kezdett összeállni a menetoszlop. Bõ egy óránk volt még az istentiszteletig, s Kovács Kati szerint a szomszéd erdõ végébõl már látszik is a torony, de azért nem árt idõben elindulni. A nap egyre magasabbra hágott, s percrõl-percre melegebb lett. – Fázol? – csapott a vállamra Bazsa, arra célozva, hogy hosszú szárú nadrágban pompáztam. Mindenki más rövidben volt. – Egy fenét – legyintettem. – Csak biztos egy csomó gyerek nyavalyogni fog a meleg miatt, s akkor majd azzal szerelem le õket, hogy én hosszúban vagyok, mégse nyavalygok. Bazsa sunyin vigyorgott. – Engem biztos meghatna. . . Végül nagy nehezen elõkerült mindenki, kijelöltük, hogy ki megy elöl s ki hátul, majd elindultunk. A szakács néniktõl kaptunk pár palack vizet, az még jól fog jönni az úton. Én az oszlop végénél mentem, nehogy elmaradozzon valaki. Kifejezetten melegnek tûnt az idõ. Nem vagyok egy izzadós típus, de az ingem határozottan nedvesedni kezdett a hátamon, ahol a gitárt vittem. (Kovács 55

Kati gitárját, amivel az éneket fogjuk kísérni. ) Ráadásul a hosszúnadrág. . . Szerencsére egyre közelebb került az erdõ, reméltem, hogy az árnyékban majd valamivel könnyebb lesz. Töpörtyûvel végül is sikerült megegyezni, abban maradtunk, hogy két tévés alkalom lesz, s két bibliaóra, amit õ és Gézka tart, mert õk erre készültek, s mindketten kaptak igét is, és olyanok akarnak lenni, mint Sámuel, nem akarnak egy igét se a földre esni hagyni. Kicsit kezdett már elegem lenni, így beleegyeztem. Márcsak azért is, mert mikor végiggondoltam, rájöttem, hogy igazából csak két jól kidogozott ötletem van a tévés alkalmakra. Hm, lehet, hogy tényleg igét kaptak? Töpörtyû befejezte a Gézkával való társalgást, s szép lassan lemaradt, végül odaért mellém. – Figyelj, Gabi – nézett rám boldogan. – Mit szólnál ahhoz, ha a igés bibliaórákat úgy vezetnénk be, hogy az ifisekkel eljátszanánk a bibliai történetet? Biztos tetszene a gyerekeknek. – Mire gondolsz konkrétan? – kérdeztem. – Én Betsabé történetérõl szeretnék majd beszélni, Gézka meg arról, amikor Jézus a vízen jár. A medencénél jól el lehetne játszani mindkettõt, csinálunk pár jelképes díszletet, meg ilyesmi. . . Gézkával már kigondoltuk, csak szeretnénk tudni, mit szólsz hozzá. – Jó ötlet – mondtam. – Melyikkel kezdünk? – Gézka kezdi holnap. Akkor beszélek a többi ifissel is, jó? Amúgy fázol?

56

– Nem – mormoltam. – Reggel korán keltem, s akkor még hideg volt. Aztán valahogy rajtam maradt. – Lemaradt az egyik gyerek, amúgy. . . – mutatott hátra Töpörtyû, majd elõresietett. – Még a végén itt maradsz! – léptem oda a kis szõke fiúhoz, aki az útszéli pocsolyában turkált. – Nem maradok itt – rázta a fejét. Egy mûanyag pohárral meregette a vizet. – Amúgy mit csinálsz? – Csiborra vadászok. – Minek neked csibor? – Hát. . . otthon is van. . . Nagy nehezen rávettem végül, hogy menjünk a többiek után. Kegyetlen hosszúnak bizonyult a túra. A kicsik fokozatosan kidõltek. Töpörtyû felajánlotta az egyiknek, hogy viszi a nyakában, s alig öt perc múlva már az összes alsós valakinek a nyakában ült. Még a nagyobb fiúk is beszálltak a buliba, méghozzá önként, sõt, egyikük el is szomorodott, hogy neki nem jutott kicsi. Segítettem neki, felajánlottam a rajtam csimpaszkodó kislányt. Elég volt nekem azt a vacak hoszszúszárú nadrágot cipelni. Meg a gitárt. . . Ráadásul a templomtorony azóta látszott, hogy kiértünk a kiserdõbõl (körülbelül egy percig tartott az árnyék), de sehogy sem akart közelebb kerülni. Én már-már lemondtam róla, mikor egyszer csak azt vettem észre, hogy beértünk a faluba. A kutyák ugattak, 57

a nénik jól megnéztek minket, fõleg azt, hogy a templomhoz ér ve a gyerekek szomjas sivatagi vándorként vetik magukat a közkútra. Még tíz perc volt az istentisztelet kezdetéig, s inkább emlékeztettünk egy túlélõtábor bukott résztvevõire, mint egy Isten házába készülõ hittanos csapatra. De tíz perc alatt sokat lehet fejlõdni. . . – Pfu – legyezte magát Kovács Kati is. – Ideadod a gitárt? Biztos be kell hangolni. . . – Jó ötlet az a nadrág – vakaródzott Töpörtyû. – Ez a hülye por teljesen rátapadt a lábamra, tisztára viszket. . . Felhúztam a szemöldököm, de erõsen úgy tûnt, hogy komolyan gondolja. Öt perccel a hivatalos kezdés után befutott a lelkész is. Addigra már sikeresen elfoglaltuk az elsõ padokat, a fél tucatnyi néni és bácsi pedig gyanakodva méregetett minket hátulról. A gyerekekkel közöltük, hogy aki nem tud csendben lenni istentisztelet alatt, annak Koós Zsolti fogja megenni az ebédjét. (Koós Zsolti akkor még nem ért be a templomba. ) A lelkész csodálkozva nézett végig a gyülekezeten, ahogy átvonult a templomon, egyelõre fehér ingben. A palástját kézben hozta, s eltûnt a szószék mellett nyíló ajtóban, gondolom, átöltözni. Kovács Katival utánamentünk, hogy közöljük, kik vagyunk, s hogy szeretnénk énekelni. A lelkész láthatóan megörült nekünk, mondta, hogy majd igyekszik a gyerekek nyel-

58

vén szólni, aztán felvette a palástját. Rám nézett, s elmosolyodott. – Könnyû nektek, hogy ilyen lengén vagytok öltözve. . . Bezzeg ez a palást. . . Kezdtek ambivalens érzéseim támadni a nadrággal kapcsolatban. Az istentisztelet jó volt. Kellemes, hûvös templom, a padon még párna is. Utólag vettem észre, hogy pár gyerek még a hátsó sorokból is összegyûjtötte õket, szép, gondosan megvarrt házipárnákat, így már kezdtem érteni némelyik néni morcos tekintetét. A hosszú túra fáradalmait egész jól kipihentük, pár kislányt álomba is ringatott a lelkész kellemes hangja. Amennyire tudtam, figyeltem, Pál apostol máltai hajótörésérõl volt szó, fõleg a kígyós rész köré épült a mondanivaló. Mikor vége lett a prédikációnak, pár szóban bemutatott minket a lelkész, majd nagy nyikorgás közepette kikászálódtunk a padokból, s énekelve biztosítottuk a gyülekezetet arról, hogy egy fikarcnyi önérzet sem szorult belénk. Kovács Kati gitárja rettenetesen szólt, pedig kint behangolta. De a kinti melegre megfelelõ hangolás a benti hûvösben nem használt, s a húrok a prédikáció alatt elmásztak rendesen. Szerencsére elég hangosan énekeltünk ahhoz, hogy ne legyen túl zavaró. Utána pedig már csak egy laza túra volt hazáig, méghozzá déli hõségben. – Kiiszom a medencét. . . – tántorgott be Bazsa 59

utolsónak a táborba, nyakában egy jól megtermett alsós kislánnyal. Töpörtyû nevetett rajta egy sort, majd felém fordult. – Akkor most ebédnél már el is kezdhetjük a vetélkedõt, ugye? – kérdezte. – Milyen vetélkedõt? – értetlenkedtem. – Tudod, amit beszéltünk. Ami végigkíséri a tábort, két csapat lenne, az egyik fiú meg az egyik lányszoba az egyik, a másik fiú meg a másik lányszoba a másik. Választanánk csapatkapitányt, meg minden. Jó móka. – Jó, legyen – bólintottam rá. Bazsa késõbb majdnem megvert, amikor ezt elmeséltem neki. Mindenki halálosan ki volt éhezve, alig vártuk a kaját. – Van egy kis gond – súgta a fülembe Kovács Kati, amikor már mindenki leült, s kiálltam a két asztalsor közé, hogy imádkozzam. – Micsoda? Nincs kész az ebéd? – Rosszabb. Kész van. – Nagyon vicces. – Nem vicces. Tökfõzeléket csináltak. – Ö. . . Ródli, Töpörtyûék szobájának erõs embere rám nézett, s harsány hangon megkérdezte, eszünk-e már. Bólintottam, hogy persze, imádkozzunk. Imádkoztunk, s a szakács nénik kihozták az ételt. A gyerekek elõször csak néztek, majd morogni kezdtek, egyre hangosabban. Az volt a szerencse, 60

hogy Ródli, aki termetben Koós Zsoltival, hangerõben Márton NT-vel (s mint késõbb kiderült, szelídségben és lelki nyitottságban Kovács Katival) vetekedett, szerette a tökfõzeléket. Puszta magánszorgalomból letört egy kezdõdõ éhséglázadást az asztal ráesõ részén, sõt, még a kiosztott fõzelékadagot is megetette a kicsikkel. Kovács Kati kenyeret vágatott, s májkrémeket osztogatott. Egyszer csak felállt az egyik kisfiú, akivel Ródli éppen közölte, hogy belenyomja a képét a tányérba, ha még egyszer pfújogni mer, miközben õ épp a kedvenc ételét eszi. A rémült gyerek fogta a tányérját, odament Koós Zsoltihoz, letette elé, s csak ennyit mondott: – Nem voltam csendben a templomban. Zsolti csak nézett, nem értve a dolgot. De az ötlet sokaknak megtetszett, s hamarosan hosszú sor állt, mindenki a tökfõzelékét akarta Zsoltira sózni. Töpörtyû meg lapított, elvégre õ találta ki, hogy a templomban ezzel kábítsuk a gyerekeket. Én csak magamban röhögtem egy sort, majd visszatereltünk mindenkit a helyére. Bazsa sietett Zsolti segítségére, õ is élt-halt a tökfõzelékért, bevágott vagy négy tányérral, még kenyeret is evett hozzá. Mindenki csak nézett, hogy hova fér bele, amúgy elég vékony fiatalembernek számított. Zsa-nak végül megmutatta a hasát is, alaposan kigömbölyödött az ebédtõl. Szerencsére volt elég májkrém, nem maradt senki éhesen. Mikor már rajtam kívül senki sem evett, Töpörtyû kipattant középre, s megcsendítette a kolompot. 61

– Finom volt az ebéd? – kérdezte harsányan. – NEEEM! – zúgták a gyerekek. (Tanítani lehetne a technikát, röpke két másodperc alatt hogy lehet megutáltatni több tucat aranyos gyereket az amúgy eredendõen kedves szakács nénikkel. ) – Ö. . . – Töpörtyû kicsit zavarba is jött. De nála ez sohasem tartott sokáig. – Van egy nagyszerû hírem! Kíváncsiak vagytok, hogy mi az? – IGEEEN! – zúgták a gyerekek. – NEEEM! – dörmögte közbe Ródli puszta kedvességbõl. – Nem lesz repeta! – vigyorgott Töpörtyû. Ekkor már úgy voltam, hogy hozzávágok egy merítõkanalat, fél perc alatt két feketepont a szakács néniknél, s még csak az elsõ ebédnél tartunk. . . Szerencsére abbahagyta, s rátért a lényegre. – A tábor ideje alatt lesz egy hatalmas nagy vetélkedõ, rengeteg pont s még több nyeremény vár rátok! Két csapatra oszlunk, az egyik csapatban lesz az egyes fiúszoba és az egyes lányszoba, a másikban a kettes fiúszoba és a kettes lányszoba! Kezeket fel, egyes csapat! Igen!!! Kezeket fel, kettes csapat! Ez az!!!! Összenéztem Bazsával. Valami miatt rosszat sejtettünk. – Az elsõ feladat: megválasztani a csapatkapitányokat! – pörgött tovább Töpörtyû. – Elõször az egyes csapatot kérdezem: ki szeretné, hogy Gézka legyen a csapatkapitány? Kezeket fel! Látható többséggel megszavazták.

62

– És most a kettes csapat! Ki szeretné, hogy Bazsa legyen a csapatkapitány? Kezeket fel! Ezt is megszavaztuk. Én is feltettem a kezem, örültem, hogy nem engem pécézett ki. Bazsa nem látszott túl boldognak. Zsa hátba veregette. – Azért még tegezõdünk ezek után? – kérdezte. – Kérem a két csapatkapitányt, hogy jöjjön ide hozzám! – intett Töpörtyû. – A konyháról kértem két sárga szivacsot. Az egyiket letettem száz lépésre innen, a kivezetõ földút mellé, jól látható helyre. A másikat száz lépésre, de az ellenkezõ irányba, a focipálya végére. Gézka megy a földútra, Bazsa a focipályára, aki elõször kezembe adja a szivacsot, annak a csapata kap 1000 pontot! Érthetõ? A gyerekek izgatottan felmorajlottak, nyújtogatták a nyakukat, hogy jobban lássanak. Zsa harsányan nevetni kezdett, mert eszébe jutott, hogy Bazsának mekkora volt a pocakja a sok tökfõzeléktõl. – Akkor elkészülni. . . vigyázz. . . RAJT! Bazsa startolt jobban, a kiégett fû csak úgy porzott a lába alatt. A gyerekek olyan hangosan szurkoltak, hogy meg lehetett bele süketülni. Hamarosan mindkét csapatkapitány eltûnt a szemünk elõl. A gyerekek azért szurkoltak tovább. Nem kellett sokáig várni: Bazsa bukkant fel elsõnek, kezében a sárga szivaccsal, de hirtelen Gézka is befordult a ház sarkánál, s szinte fej-fej mellett rohantak. Hatalmas hajrát vágtak le, s végül Bazsa fél méterrel Gézka elõtt ért célba – a célba, amit a vigyorgó Töpörtyû képviselt, háta mögött egy tucatnyi gyerekkel. Rögbimeccseken látni ilyes63

mit: ketten kétfelõl estek Töpörtyûnek, majd hárman zuhantak a gyerekek közé. A pad, amin ültek, felborult, egy félig teli fémtál tökfõzelék a levegõbe repült, majd vastagon behintette a fal mellett hempergõ csoportot. De nyertünk ezer pontot. Bazsa került elõ elsõnek a kicsi a rakásból, s a szivacsot a szájához szorítva rohant a vizesblokkba. – Hát ez király volt – pukkasztotta ki a rágóját Sza. Miután kihevertük a túra és az ebéd megpróbáltatásait (s leápoltuk Bazsát, aki nem gyõzött mérgelõdni, hogy teljesen feleslegesen evett meg annyi tökfõzeléket), összegyûltünk a kápolnában, hogy megbeszéljük a délutáni beszélgetõs alkalmat. Az akciófilmekkel foglalkoztunk volna, ezt a címet adtam neki: Szuperhõsök és a lelki fegyverzet. Elmondtam röviden az elõadás menetét. Nem lesz benne semmi különös, egy gazdag ember lányát elrabolja két terrorista, a gazdag ember meg felkér egy kiégett szuperhõst, hogy szabadítsa ki, aki némi hezitálás után felfegyverkezik, nagy lövöldözés és pofozkodás során kiszabadítja a lányt, s visszaadja az apjának. Ebéd után körbejártam a tábort, s a fiúktól elkértem az otthonról hozott vizipisztolyokat, szép kis arzenál gyûlt össze. A szereposztás is készen állt. A gazdag apa: Tímár Áron. Lánya: Zsa. A két terrorista: Gézka és Töpörtyû. Szuperhõs: Bazsa. Kovács Kati szívérõl nagy kõ esett le, mikor kide64

rült, hogy nincs rajta a stáblistán. De mielõtt nekiláttunk volna próbálni, gyorsan adtam egy vázlatot az utána való beszélgetésekhez. Vizsgáljuk meg, hogy az ilyen filmekben milyen a „jó” oldal, s milyen a „rossz”, milyen eszközöket használnak (erõszakra erõszak a válasz), s mi az, amivel meg lehet oldani a problémákat. Ezután adtam pár igehelyet, ahol hasonlóról van szó, a keresztyén ember hozzáállásáról, s a két kép (akciófilmek logikája – Jézus tanítása) ütköztetésérõl. Figyeltem a két terrorista arcát, s láttam, elõször csak kételkedve néznek, a végére meg szinte elégedettnek látszottak. Mégsem sikkad el az ige teljesen. . . A beszélgetõs csoportokat a szobák alapján osztottuk el, kijelöltük a vezetõket is, majd a szereplõkkel elvonultunk a tábor végébe, próbálni. Kicsit féltem tõle, de végül egész jó hangulatú próba lett belõle. Töpörtyû egy csomót idétlenkedett, miközben sok használható ötlete is volt, amiket beépítettünk. Kezdtem megnyugodni, ahogy lassan, fokozatosan sínre kerültek a dolgok. – Lá-lá-lá-lá. . . Önérzetem nincs. . . – dúdolgatta Zsa, amint elsétált a csodálkozva bámuló gyerekek elõtt. A tábor közepén állt pár csenevész akácfa, körülöttük fából készült mászókák, kötélhinták. Félkörbe raktuk a székeket, s oda ültettük a közönséget. Öltözõül a vizesblokk fiúrésze szolgált, Zsa onnan sétált elõ élénk színekben pompázó ruhában, rózsaszín pántlikával átkötött copfban. Nem csoda, hogy némelyik kislánynak tátva maradt a szája. 65

Egyszer csak kirohant a konyhából egy harisnyafejû alak, majd hátulról, az istálló-kápolnából egy másik. Mindkét kezükben vízipisztoly. Zsa felsikoltott, vele együtt majdnem az összes kislány. De hiába kapálódzott, a két harisnyafejû kíméletlenül felkapta, s hurcolta a konyha felé. Az egyik bátor kiskölök felpattant, hogy megállítsa õket, mire a nagyobbik harisnyafejû – némi habozás után – fejbe lõtte a pumpálós vízipuskával, ami egyszerre vagy két decit fröcsköl ki magából. A gyerek meglepetésében visszaült a székre, a terroristák meg eltûntek a konyhában. – Klotild! – lépett elõ kiabálva Tímár Áron a vizesblokkból. Ugyanebben a pillanatban valaki lehúzta az egyik WC-t, Bazsa csak nem bírta ki, hogy ne szekálja a bátyját. Pedig amúgy is eléggé izgult a szereplés miatt. – Klotild! Kislányom, merre vagy? – Elrabolta két állat! – közölte vele az egyik fiú, aki úgy nézett ki, mintha épp most mosott volna hajat. Tímár Áron elsápadt, annyira zavarba jött, arról nem volt szó, hogy a közönség belebeszél. Intettem neki, hogy ne álljon meg. – Ö… úgy? Elrabolták? Te jó ég! Most mit csináljak? Szegény, édes kislányom, Klotild! Többen felnevettek. Áron kezdett ráérezni a szereplés ízére. – Odavitték a konyhába! – mutatta az elõbbi fiú. – Segítek visszahozni, csak szerzek egy botot… – Állítsd már le magad, haver! – rántotta le maga mellé a túlbuzgó ifjút Ródli. – Nem veszed észre, hogy zavarsz? 66

– Ö… – Ez megint csak kizökkentette Áront. – Ö… Nem, nem mehetek én. Hiszen azok a terroristák biztos fel vannak fegyverkezve… Nem… Az ilyet egy igazi harcosra kell bízni. Egy szuperhõsre! Szerencsére ismerek is egyet… Tudjátok, mi a neve? Ez már rögtönzés volt a javából, szó sem volt arról, hogy elbeszélgetünk a közönséggel. – NEEEM! – De én tudom! Az a neve, hogy Tockos Tom! Megyek, meg is keresem… Azzal visszament a vizesblokkba. Megint csak egy WC lehúzása hallatszott, majd elõbukkant Bazsa. Érdekesen nézett ki. Ródlitól elkértük a terepszínû izompólóját, de ez úgy lógott a vékony Bazsán, hogy majdnem a köldöke is kilátszott a nyakkivágáson keresztül. Fejét Emi piros hajpántja szegélyezte, derekán Koós Zsolti honvédségi öve és Sza szimatszatyra. Ráadásul mintegy fél tucat vízipisztoly fityegett rajta, minden elképzelhetõ helyen. Fogai közé pedig egy él nélküli kenõkést szorított. Kitört a röhögés. Bazsa a közönség elé sétált, szigorúan végignézett rajtuk, majd kivette a kést a szájából, s megfenyegette õket. – Kuss! Ez volt az elsõ pillanat, amikor örültem annak, hogy egy lelkész sincs a táborban. Késõbb számos ilyen pillanat adódott még. – Kuss, mert kaptok egy tockost! – röhögött Ródli is önfeledten. 67

Az ifisek segítségével végül elcsöndesedtek. Ekkor a vizesblokkból kilépett Tímár Áron, ezúttal a WC lehúzása nélkül. Egyenesen az öccséhez sietett, akit nagy nehezen rávett, hogy segítsen neki a lánya kiszabadításában. Egy csomó pénzt is ígért, elõlegként adott neki egy marék egyforintost. – Oké, haver – lökte a zsebébe a pénzt Tockos Tom. – Meglássuk, mit tehetünk a csajé’. Mintha kicsit túljátszotta volna a szerepet… A Tímár fivérek eltûntek a vizesblokkban, helyettük megjelent a két terrorista, s az összekötözött kezû Zsa is, akit maguk után rángattak. A magasabbik terrorista (mozgalmi nevén Töpörtyû) a pumpálós vízipuskájához egy vödör vizet is hozott. Ez sem volt benne a forgatókönyvben, kezdett olyan érzésem támadni, mintha túlságosan szabadon értelmeznék az instrukcióimat. De már nem tehettem semmit. – Én beszélek majd az apjával – dörmögte a kisebbik terrorista. – Egy rakat pénzt fog nekünk fizetni! – Vagy ha nem, nagyon megjárja! – értett egyet a társa. Ekkor a vizesblokkban újra lehúzták a WC-t. A két terrorista összenézett. – Jaj, ne, jön Tockos Tom! – rémüldözött a Gézka mozgalmi nevet viselõ. – Ugyan már! – legyintett a puskájával Töpörtyû. – Lenyomjuk, mint a bélyeget… Klotildot belökdösték a háztetõ alakú mászóka alá, majd lõállást foglaltak a fák tövében. Töpörtyû 68

maga mellé vette a vödröt is. Tockos Tom hamarosan elõ is bukkant, kés most nem volt a fogai közt, de helyette mindkét kezében csõre töltött vízipisztolyokat tartott. Elszántnak tûnt s legyõzhetetlennek. Tett néhány lépést, majd Töpörtyû vizet nyitott rá. Tockos Tom egy tigrisbukfenccel a strandröplabda-pálya homokjába vetette magát, ott pedig Gézka alaposan megsorozta. Tockos Tom visszalõtt, majd jobb híján a közönség mögé rohant, s összegörnyedt, hogy takarásban legyen. Töpörtyû eddigre újra feltöltötte a vízipuskáját, célra tartott, majd mikor Tockos Tom egy pillanatra kilesett a fedezéknek használt szobaparancsnok mögül, Töpörtyû habozás nélkül mellbe lõtte Koós Zsoltit. Meg vele együtt még vagy öt gyereket, pontos célzásra nemigen tûnt alkalmasnak a fegyvere. Már oda sem mertem nézni. Bazsa is megtorpant a civil áldozatok láttán, majd visszalõtt, de a gyerekek sem hagyták annyiban a dolgot, megrohanták s lerángatták róla a fegyvereit. (Volt vagy tíz darab, mind feltöltve. ) A lányok sikoltozva szétrebbentek, fedezéket keresve, Koós Zsolti rosszallóan dörmögött, Kovács Kati kisebbfajta sokkot kapva csak állt és nézett. Közben a terroristák körül szorult a hurok, mindenfelõl lõttek rájuk, ráadásul egyre közelebbrõl. Egyedül Töpörtyû vízágyújától tartottak valamennyire, de mikor Ródli kiadta a „ROHAAAAM!” parancsszót, egyszerûen elsöpörték õket. Úgy döntöttek, hogy szégyen a futás, de hasznos. Ródli búcsúzóul felkapta a félig te-

69

li vödröt, s utánuk hajította, Gézka részesülhetett így még egy hûsítõ fürdõben. Mikor eltûntek a konyhában, s becsapták maguk mögött az ajtót, hatalmas üdvrivalgásban tört ki mindenki. Kovács Kati szigorúan végigmért, én pedig igyekeztem elsüllyedni szégyenemben. – Hát ez marha jó volt! – szuszogta Ródli. – Csurom víz vagyok! – nyavalygott Klotild, vagyis Zsa. Legnagyobb meglepetésemre hamar sikerült lecsendesíteni õket. Kisebb hangzavar is csak akkor támadt, amikor a két terrorista újra felbukkant, Töpörtyû vigyorgott, de Gézka elég morcos képet vágott, s csak a hasán akadt egy nagyobb száraz folt. Elosztottuk a csoportokat, s mindenki elvonult valahová, mi a konyha elõtti teraszra mentünk. Nem tudom, hogy a többiek hogy boldogultak, de nálam nagyon aktívak voltak a fiúk, ráadásul nagyon jó dolgokat mondtak, s úgy tûnt, azt is értik, amirõl a Bibliában esik szó. Alig bírtuk abbahagyni a beszélgetést, páran még a foglalkozás végét jelzõ kolompszó után is maradtak. – Kezdek éhes lenni – nyavalygott Bazsa. Kilenc felé járt az idõ, a vacsorát és az esti evangélizációt (Töpörtyû tartotta) már magunk mögött hagytuk, most éppen az esti fürdésnek nevezett tortúra volt soron. Épp visszazavartunk pár lányt, akik úgy gondolták, hogy egy szál törülközõbe csavar va végigkorzóznak a táboron a vizesblokkba menet. Pedig a fiúknak határozottan tetszett a produkció. 70

– Éhes? – kérdeztem. – Ja. Ebédre nem ettem semmit. – Majd takarodó után összejövünk az esti megbeszélésre, s összeütünk valamit. Csak meg kell szerezni a konyhakulcsot. A szakács nénik ugyanis újabban mindig bezárták az ajtót, ha nem voltak éppen bent, s egy nagy „Belépni tilos” feliratú papírt rajzszögeztek rá. Kovács Katit meg jól leszúrták, mert állítólag valami gyerekek öszszevizeztek bent mindent, meg telehordták homokkal a padlót. Kovács Kati erre csak annyit mondott, hogy többet nem fog elõfordulni. – Nézzünk fel a szobánkba – javasoltam. – Kíváncsi vagyok, sikerült-e már lefürödniük. Lassan kezdtem megtanulni a fiaim nevét. Suszter Jimmy is ott volt nálunk, õt jól ismertem a picifirõl, komoly, hívõ fiú. Barnabás, a szõke kis „tolvaj”, akivel kenyeret vettünk. Udvari Béla, egy nagy kamasz, mindenbe igyekezett belekötni, amibe csak tudott. Majd megbékél, nem emlékszem, hogy adtam volna okot arra, hogy haragudjon rám. Csongor, egy álmodozó szemû srác, meg a Jancsi (mindenki csak Cucumalacnak hívta, bevallom, mi is), aki állandóan csúfolta Csongort. Meg még páran, az õ nevüket még nem tudtam. Amint beléptünk a szobába, mellbevágott minket a szag. – Hú, a rohadt… – fintorgott Bazsa. – Ez már halálos. Az összes fiú bent volt, kérdõn néztek ránk. 71

– Helló, Tockos Tom! – kiabálta Cucu-malac. Bazsa intett neki, hogy csönd. – Fiúk, mondtam már, hogy fürödjetek meg! – Igyekeztem annyi rosszallást vinni a hangomba, amennyit csak tudtam. – Fürödtünk már! – biztosított róla Suszter Jimmy. – Egy frászt – legyintett mérgesen Bazsa. – Egy disznóólban jobb szag van. Én ide aztán be nem jövök aludni. – Nem hiszem el, hogy fürödtetek – ingattam a fejem. Gyorsan végig is vizsgáltuk õket. A lábaik retkesek voltak, a hónuk aljáról jobb nem is beszélni. Kiderült, valaki eltalálta, hogy ráz a víz, s ezért nem nagyon erõltették meg magukat. Közöltük velük, hogy a víz nem ráz, majd némi erõszak árán letereltük az egész bandát fürödni. Nem volt könnyû meccs, de nyertünk. A szobaajtót és az ablakokat kinyitottuk, hogy kiszellõzzön az a szörnyû szag. A fiúk – ezúttal már tényleg tisztán – visszatértek, de a szag maradt. Kicsit mintha még erõsödött is volna. Suszter Jimmy egyszer csak elõszedte a dezodorát, s mielõtt lefoghattuk volna, telefújta vele a szobát. – Anyám, borogass… – hápogott Bazsa. Az áthatóan erõs illat érdekes elegyet alkotott a bent levõ szaggal, kifejezetten émelyítõ volt. Cucu-malac közölte, hogy mindjárt hány. Bazsa meg figyelmeztette, hogy vigyázzon arra, mit beszél. – Szerintem itt valami más bûzlik, nem pedig mi 72

– lépett oda mellém Udvari Béla. Elõször azt hittem, hogy rám gondol, de utána kiderült, hogy egy macskára. Ugyanis Barnabás látott egy macskát a létrán, még délután, biztos belopakodott ide a szobába és becsinált. Barnabás szerint magasra tartotta a farkát, s ilyet csak azok a macskák szoktak csinálni, amik frissen sz. . . (szóval tettek egy szívességet). – Macska? – hitetlenkedtem. Bazsa csak röhögött. De mivel nem volt jobb ötletünk, úgy döntöttünk, hogy lenyomozzuk a dolgot. Kovács Kati pár perc múlva lépett be a szobába, az egyik fiúhoz jött, akinek a kezét minden este be kellett kenni valami kenõccsel, s az anyja ezt Katira bízta. Elõször azt hitte, rossz helyen jár: mindenki négykézláb mászkált a padlón s az ágyak alatt, hangosan szimatolva, mint a kutyák. Köztük a két nagyifis is. Én vettem észre elõször, gyorsan odamentem hozzá, s elmagyaráztam, mi történik valójában. Kovács Kati erre már nem is mondott semmit, a nap végére annyi hatás érte, amit nem tudott feldolgozni. Megcsóválta a fejét, majd kihalászta az egyik ágy alól a neki kellõ fiút, s levitte. Kifelé menet szólt, hogy Töpörtyû beszélni akar velem. Nem bántam, hogy kikerülök a bûzkamrából, kezdett már fájni tõle a fejem. Töpörtyû lent várt a lépcsõ alján, az érdekelte, hogy megtartom-e holnap a reggeli áhítatot. – Én vagyok a soros, nem? – kérdeztem vissza. – Igen, csak… – hebegte Töpörtyû. – Mit csak? 73

– Ö… semmi… – Pedig tudtam, mire akar kilyukadni, de már nem volt hozzá türelmem. Különben is, ezt miért negyed órával a takarodó elõtt kell megbeszélni? Mindkettõnk szerencséjére egyszer csak a nevemet kiáltozták fentrõl. – Mi van? – kiáltottam vissza. – Megtaláltuk! – visították kórusban a fiúk. – A macskát? – Nem macska! Visszük! Barnabás elkezdett lefelé dübörögni a lépcsõn, kezében egy hatalmas sporttáska. Félúton beleakadt a korlátba, s majdnem leesett, gyorsan felszaladtam, hogy segítsek neki. A szõke kisfiú rám vigyorgott, majd a táskára bökött. – Szagolj bele! Nem tudom miért, de megtettem. A következõ dolog, amire emlékszem, az volt, hogy a lépcsõ alján állok, vagy inkább rogyadozok Töpörtyû karjaiban, s az egész szoba körülöttem csivitel. Bár kicsit még kába voltam, lassan összeállt a kép. Cucu-malac volt a tettes, természetesen. Otthonról ugyanis hozott magával egy doboz tejet. Hogy minek, azt nem tudom. Kb. a felét meg is itta elõzõ este, majd kitette az ágya melletti szekrényre. Mikor aztán ágyazott, véletlenül meglökte, a doboz beleesett Csongor nyitott táskájába, s ha már ott volt, kiömlött persze. Szerencse, hogy ezt Cucumalacon kívül senki sem vette észre, így gyorsan eltüntette a dobozt, s nem szólt senkinek. Egyedül azt nem értettem, Csongornak hogy-hogy 74

nem tûnt fel, hogy a ruháin kívül (illetve a ruháiba ivódva) mi van még a táskájában? Pedig azóta – elméletileg – egyszer már ruhát is kellett volna váltania. Lehet, hogy mégsem tette… Mindenesetre megvolt a bûzforrás. Cucu-malac kissé odébb, a sötétben lapított, Csongor meg siránkozott, hogy mi lesz vele, ha felvesz akár egyet is a ruháiból, a maradék esélye is elszáll a lányoknál, pedig így sincs sok. De utána kiderült, hogy mégsem: hamarosan a fél tábor körülötte állt, s a táskáját akarta közelebbrõl megtapasztalni. Csongornak sem kellett több, kivitte középre, sorba állította a jelentkezõket, s mindenki egyenként beleszagolhatott. Suszter Jimmy pedig ott kiáltozott mellette: – Ide, ide, hölgyeim, uraim, ilyen büdöset még életükben nem szagoltak! A mókának az egyre frusztráltabbnak tûnõ Kovács Kati vetett véget. Jól leszidott minket, hogy minek engedjük, a végén még valaki belehány a táskába, meg különben is takarodó van. Az összes fiú nagyifis behúzta a nyakát, majd elzavarta aludni a szobáját. A táskát pedig betettük az egyik zuhany alá, senki sem vállalta, hogy kiszedi belõle a ruhákat. Reggelre majd kiázik… Jól elfáradtunk a nap végére. Pár percre összegyûltünk a kápolnába imádkozni, s megbeszélni pár dolgot, majd a többség elment aludni. Bazsával, a Kiss lányokkal, Suszter Esztivel meg Áronnal még maradtunk, Kovács Katitól elkértük a konyhakulcsot, s csap75

tunk egy pótvacsorát. Nagyon jó volt, rengeteget beszélgettünk és nevettünk. Hajnali kettõ felé sikerült is elaludnom.

76

Harmadik nap Amely ben si ke re sen le küz dünk két kis macs kát, ví zen já runk, s meg pró bál ko zunk egy ke nyér sza po rí tás sal is, de va la hogy egyik se si ke rül tel je sen. Hamar eljött a reggel. Ezúttal egy igen lelkes hangú egyén szolgáltatta az ébresztõt, félig még aludtam, de úgy tûnt, hogy hasonlít Töpörtyûre. Két zománcozott fedõt csapkodva rohant be a szobába. – Ébresztõ, ébresztõ! Gyors öltözés, vár ránk a reggeli torna! Ébresztõ, ébresztõ! Ezúttal a fiúk sem keltek fel ébresztõ elõtt, úgy látszik, nekik se volt elég hosszú az éjszaka. Udvari Béla Töpörtyûhöz akarta vágni a párnáját, de Bazsát találta el. – Ja, Bazsa! – lépett oda mellé Töpörtyû is. – Nem is mondtam neked, milyen fontos feladat vár rád a mai reggeli tornán! Siess, jó? – Összecsapta a fedõket, ami szerintem egy kisebbfajta emberiség ellenes bûntett volt. – Mindenkinek szól! Tíz perc múlva találkozunk a focipályán! Legszívesebben a fejemre húztam volna a takarót, s aludtam volna tovább, de nem tehettem. Valami mi77

att úgy rémlett, hogy én vagyok a tábor vezetõ. Talán csak egy rossz álom… – Szeretném nektek bemutatni az egyik kedvenc testvéremet és barátomat, Bazsát! – harsogta Töpörtyû. – De ez nem is Bazsa, hanem a Tockos Tom! – szólt közbe valaki. Töpörtyû nem zavartatta magát. – Biztos vagyok benne, hogy ti is nagyon meg fogjátok szeretni. A mai napon Bazsa egyik szokásával ismerkedünk meg. Tudjátok, hogy mi Bazsa hobbija? – A lövöldözés! – kiáltották többen is. – Nem! Hanem a futás! Igen! Ugye, Bazsa? Bazsa kényszeredetten bólintott. – Ennek örömére mi is futni fogunk, s az lesz az egésznek a neve, hogy Bazsa futása! Nem lesz hosszú, csak a tábort futjuk körbe, Bazsa vezetésével. Az elsõ három fiú és az elsõ három lány értékes nyereményt fog kapni! Hát akkor rajta! Körülbelül kétszer akkora morgást kapott, mint a tökfõzelék. A reggelire sikerült magunkhoz térni, itt újdonságként az jelentkezett, hogy imádkozás elõtt énekeltünk egy rövidet. Szerencsére tanultunk egy új dalt, az önérzetem már egy kicsit unta a régit… Egy közeli tanyáról került friss tej is az asztalra, nekem kifejezetten ízlett, a gyerekek felé se néztek. Több marad nekünk, állapítottuk meg Bazsával. 78

De igazából már nem figyeltem nagyon a környezetemre, vészesen közelgõ reggeli áhítatom foglalta le a gondolataimat. Na nem az áhítattartás ténye zavart, sok ilyen alkalmat szoktam tartani, hanem inkább Töpörtyû és Gézka. Meg voltam gyõzõdve róla, hogy árgus szemmel figyelik majd minden szavamat, hiszen kész tényként kezelik, hogy komoly lelki problémákkal küszködöm. Nyomasztott a dolog, úgy éreztem, mintha árral szemben kellene úsznom. – Jó volt a tegnap este – dünnyögte Bazsa tele szájjal. – Ma süthetnénk palacsintát is. – Micsoda, palacsinta lesz? – nézett fel az egyik gyerek. A hír pillanatok alatt végigfutott a soron. – Palacsinta? – csapta össze a kezét az egyik szakács néni. – Ennyi embernek? Na még csak az hiányozna! – Inkább egyél – javasoltam Bazsának. – S evés közben nem illik beszélni. A kápolnába (próbáltam mindig így gondolni rá, hátha rögzül) lassan gyûltek a gyerekek és az ifisek. Pár fiú megint nekilátott annak, hogy a kezüket húzogassák a padlón, majd szagolgassák. Sõt, már kezdték egymáséit is szagolgatni, nem csak a sajátjukat. Kifejezetten zavart, fõleg, hogy nem tudtam, mit akarnak ezzel. Legszívesebben odamentem volna, hogy rákérdezzek, de már majdnem az egész tábor bent ült és rám figyelt. Az utolsó pillanatban hasított belém, hogy nincs

79

nálam egy fontos szemléltetõ eszköz. Sõt, jött az újabb rémület, nem hoztam el a táborba se. – Ö… Zsolti! – szólítottam meg a szobaparancsnokot. Tudtam, hogy rá mindig lehet számítani. – Nincs itt nálad véletlenül egy bankkártya? – Bankkártya? – kérdezett vissza Zsolti. – Minek? Nincs itt sehol automata. – Az áhítathoz kellene! Szemléltetni, tudod… Na, van nálad? – Nincs. – A csudába… Megkérdem Töpörtyût… – Fent van a szobában. – Töpörtyû? – Nem, a bankkártyám. Csak összejött… Énekléssel kezdtük, Kovács Kati tanított egy újabbat, nagyon élvezték. Még a srácok se húzogatták közben a kezüket a földön. Végül én következtem. Imádkoztunk, majd kinyitottam a Bibliámat. – Isten igéjét olvasom, Máté evangéliumának hetedik részébõl a 21–23. verseket. Nem mindenki megy be a mennyek országába, aki ezt mondja nekem: Uram! Uram! Hanem csak az, aki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát. Sokan mondják majd nekem ama napon: Uram, Uram, nem a te nevedben prófétáltunk-e, nem a te nevedben ûztünk-e ki ördögöket, és nem a te nevedben tettünk-e sok csodát? És akkor kijelentem nekik: Sohasem ismertelek titeket, távozzatok tõlem, ti gonosztevõk! 80

Újra elkezdték húzogatni a kezeiket a padlón. Úgy mértem fel a helyzetet, hogy pont fejbe tudnám õket dobni a Bibliával, de méltatlannak éreztem, hogy velük foglalkozzam. Úgyhogy inkább belekezdtem. – Mi ez itt a kezemben? – tettem fel a nagy kérdést. – Egy telefonkártya! – próbálkozott valaki. – Nem is, te dinka, egy bankkártya! – pontosított valaki más. Jó kis áhítat lesz ez… – Igen, ez egy bankkártya – értettem egyet. – Mennyit ér egy ilyen bankkártya? – Sokat! – Ja, láttam egy filmben, hogy egy kocsit is ki lehet vele fizetni! – Biztosan tudnátok ezzel venni egy kocsit? – mutattam fel Koós Zsolti bankkártyáját. – Mert ha igen, akkor szerintem most rögtön menjünk valami automatához… – Csak akkor lehet, ha van rajta elég pénz – dörmögte közbe Ródli, a kisebbek okulására. – Igen, nagyon helyes! Egy bankkártyáról csak annyi pénzt lehet levenni, amennyi rajta van. Hiába akarok kifizetni vele egy akármilyen szuper autót, csak azt fogja kiírni a gép, hogy nincs hozzá elég pénzem. Na de van egy fontos kérdés: honnan tudhatom meg, hogy mennyi pénz van egy bankkártyán? – Hát emlékszek rá, hogy mennyit tettem rá – jött egy tipp. – Ha az enyém, akkor igen, talán emlékszem rá. 81

Na de tegyük fel, hogy csak úgy találok egy ilyen kis lapocskát a földön. Hirtelen ötlettõl vezérelve le is ejtettem. Koós Zsoltinak kicsit fennakadtak a szemei, ezért gyorsan fel is kaptam, s lefújtam róla a port (tokban volt, amúgy). – Szóval találtam, sétáltam az utcán… Nahát, kié lehet? Elhagyta valaki a bankkártyáját. Na nézzük, kinek a neve is lehet rajta… Hm, az van ide ír va, hogy Koós Zsolt! Nem tartottam különösebben viccesnek a dolgot, de orkánszerû nevetés söpört végig az istállón, akarom mondani a kápolnán. A szobám fiai hátba veregették Zsoltit, a lányok meg nem gyõzték nyújtogatni a nyakukat, hogy kiderüljön, ki is az aktuális sztár. Az aktuális sztár pedig jobb híján csak mosolyogott zavarában: – Jól van, jól van, figyeljünk az áhítatra… Megvártam, amíg elcsendesednek, majd folytattam: – Nézzük csak meg, ki tudjuk-e deríteni errõl a kártyáról, mennyi pénz van rajta? Vegyük ki a tokjából… Hát, nincs ráír va semmi ilyesmi. Talán ha a fény felé fordítjuk. Hát, nem tudom. Attól tartok, hogy csak így magában soha sem fog kiderülni. Mit tegyünk? Nagy nehezen rájöttünk, ahhoz, hogy megtudjuk a kártya értékét, használnunk kell, automatában, vagy vásárlásban. Láttam, hogy Gézka egyre érdekesebben néz. Hát nézzen. Ezen már igazán nem fogom izgatni magam. 82

– Pontosan olyan a mi kapcsolatunk is Jézussal, mint egy ilyen bankkártya. Bárki mondhatja, hogy õ hisz Jézusban, a tanítványa, megtért, vagy valami hasonló. Viselhetünk keresztet a nyakunkban, vagy ragaszthatunk halacskát a könyveinkre, eljárhatunk ifire vagy istentiszteletre, énekelhetünk hívõ énekeket, erre szinte mindenki képes. Egy bankkártyáról is lehet mondani, hogy van rajta egymillió dollár, s tényleg, akár ezen is lehetne. Ki tudja, lehet, hogy van is… – néztem Zsoltira. Kis kuncogás, szerencsére semmi több. – De hogy mennyi van rajta igazán, az csak akkor derül ki, ha arra akarjuk használni, amire való. Pont úgy, mint a hívõ életben. Nézzük csak, mit mond az ige? Olyan emberekrõl van szó, akik életükben Jézusról beszéltek, sõt, nemcsak beszéltek, meg „Uruknak” nevezték õt, hanem még egy csomót dolgoztak is érte, ha lehet így mondani. Méghozzá nem is kis dolgokat, hanem egyenesen „csodákat” tettek, s Jézus sem javítja ki õket, így valóban nagy dolgok lehettek. De kiderül, hogy nem ez a lényeg. Ez mind csak külsõ dolog. Erre a bankkártyára is ráírhatnám, hogy egymillió dollár van rajta, az is csak külsõ dolog lenne. Ami igazán számít, az az, hogy belül mi van? Jézus esetében: ismered-e Jézust? Vagy csak úgy csinálsz, mintha ismernéd? Találkoztál-e már vele? Megszólított-e téged, s válaszoltál-e neki? Van-e olyan dolgotok, amit senki más nem tud, csak ti ketten? Mert ha két ember igazán ismeri egymást, akkor bizony vannak ilyen dolgaik, közös élményeik, titkaik. Pont úgy, mint a 83

bankkártyánál – ugyanis ha pénzt rakunk rá, az nem a kártyára kerül, hanem a bankba, a bank pedig megjegyzi, hogy ehhez a kártyához ennyi meg ennyi pénz tartozik. Ismeri a kártyát. Ha olyan kártyát dugsz az automatába, amit nem ismer, akkor egybõl visszalöki. Tehát: nem az számít, hogy mit próbálsz elhitetni magadról vagy magaddal. Az számít, hogy ismered-e Jézust, méghozzá személyesen. Minden más csak… Sajnos – vagy hála Istennek, ki tudja… – nem tudtam sokkal tovább ragozni az üzenetet, mert észrevettem, hogy egyre kevesebben figyelnek rám, fõleg a kisebbek körébõl, lassan már mindenki a padok alá nézett, kapálódzott, sõt, egyre többen sziszegtek. Az ifisek nem gyõzték csitítani õket, én meg csodálkoztam, mert ennyire azért nem gondoltam magam unalmasnak. De ki tudja… Kovács Katinak egyszer csak elege lett, felpattant, s a széksorok közé rontott, majd kis küzdelem után két kismacskával került elõ. A tarkójuknál fogta õket, ahogy az anyamacskák szokták, azok persze kapálództak, a gyerekek meg nevettek és integettek nekik. Kovács Kati eltûnt a macskákkal, majd valami nagy csattanás hallatszott. Mikor visszajött, már üres volt a keze. A nevetést mintha elvágták volna, majd a döbbent csendbe az egyik kislány sírása hasított bele. Kovács Kati alig tudta elhitetni vele, hogy nem agyoncsapta a macskákat, csupán bezárta õket a fáskamrába. Ezek után természetesen könnyû volt szép kerek-

84

re lezárni az áhítatot. Gézka és Töpörtyû valószínûleg igen meg lehetett elégedve. Ha nem is velem… Mikor már mindenki szedelõdzködött, hogy megkezdje az ebédig még hátralevõ szabadidõt, odaléptem a fiúkhoz, akik a kezüket húzogatták a földön. Megkérdeztem, hogy ezt miért csinálják. Zavartan néztek egymásra, majd nagy nehezen kiderült, még elsõ este mondta nekik Gézka, hogy ez a kápolna régen istálló volt, s térdig ért benne a trágya, pont ott, ahol most a székek vannak. Sõt, a földön még most is érezni. Hát ez volt a magyarázat. Nem lettem boldog tõle. Térdig ért… látott már ez közelrõl istállót? De úgy voltam vele, inkább nem hozom fel a dolgot az esti megbeszélésen. Tímár Áron szólt, Gézka kéri, mindenki jöjjön be Kovács Katiék szobájába, hogy megbeszéljük a délutáni bibliaórát. – Jézus a vízen jár – nézett végig rajtunk komolyan Gézka. – Szeretnék az Isten iránti bizalomról és a kishitûségrõl beszélni, szerintem ez az egyik legjobb történet erre a célra. Gabival megbeszéltük, hogy a történetet eljátsszuk, ehhez kérném a segítségeteket. Ami azt illeti, egyedül Töpörtyûvel beszéltem, de oda se neki. – Hogyan játsszuk el? – érdeklõdött mosolyogva Kovács Kati. – Hát a medencében – felelte Gézka. – Tök egyszerû az egész. A szobánkban az egyik fiúnak van egy gumimatraca, az lesz a hajó, lesz benne két tanítvány, 85

több nem fér rá. A két tanítvány Zsa lesz, meg Sza, mert õk olyan kicsik, úgyhogy simán ráférnek. – Kösz – jegyezte meg Zsa. – Én leszek Jézus – folytatta Gézka. – Kovács Kati meg a mesélõ, a Bibliából olvassa fel a történetet, semmit sem teszünk hozzá, meg nem kell beszélnünk se, semmi extra. Ez idáig rendben is volt. Azonban úgy tûnt, hogy egy apróságról megfeledkezett. Én nem akartam rákérdezni, de kíváncsian vártam, rajtam kívül kinek fog feltûnni elsõként. Bazsa nyert. – És hogy jársz majd a vízen? – érdeklõdött. – Köszönöm a kérdést, nagyon jó, hogy föltetted! – mosolygott rá Gézka. – Épp ez benne a legjobb: tényleg olyan lesz majd, mintha a vízen járnék! Ugyanis a többi ifis, aki nem kapott konkrét szerepet, mind benne lesz a medencében, s õk fogják majd a lábamat tartani. Meg Zsa lábát is, mert õ lesz Péter, aki majd elindul felém. Mármint Jézus felé. Kicsit hitetlenkedve néztük. – Tök buli, nem? – nézett végig rajtunk. Magam elé képzeltem a helyzetet, s legnagyobb meglepetésemre kezdtem vele egyetérteni. Egy „szárazpróbával” kezdtük. Gézka odébb tolatott pár ágyat, hogy elegendõ helyünk legyen, majd a szerep nélkül maradt ifiseket kettesével felállította a „part” és a „hajó” között. (A két Kiss lány egy asztal tetején evezgetve küzdött a viharral. ) Megmutatta, hogyan is képzelte el a dolgot, a kezünket összefonva 86

kellett volna megtartanunk a lábát. Én Bazsát kaptam párnak, aki hozzám hasonlóan nem volt egy szumós alkat, Koós Zsolti Tímár Áront, Emi meg Suszter Esztit. Azzal el is fogytunk. Tettem egy óvatos megjegyzést, hogy a párokat jobban is el lehetne osztani, hogy kiegyenlítettebbek legyenek az erõviszonyok, de nem hallotta meg Gézka. – Na, próbáljuk ki… A víz olyan hasközépig ér, tegyétek pont az alá a kezeteket… Oké, akkor jövök… Egy nyikorgó éjjeliszekrényrõl indult, óvatosan belelépett Suszter Eszti kezébe. Eszti arca csúnya grimaszba rándult, de kitartott hõsiesen. Hiába, a Suszter testvéreket nem akármilyen fából faragták… Jézus, azaz Gézka ekkor végleg lelépett az éjjeliszekrényrõl, s Emi kezébe állt a másik lábával. – Na, megy e… – nézett rám vigyorogva, majd a következõ pillanatban eltûnt a lányok egyik kisasztalon felhalmozott dezodorjai és egyéb kenceficéi között. – Tejóég – ugrott Zsa, azaz Péter bátran a habokba, hogy megmentse a méregdrága parfümjét, amit ki tudja hány havi spórolás után vett meg. A kis üvegnek szerencsére nem esett semmi baja. Gézkának sem, az ijedségen s némi rákenõdött naptejen kívül, mégis zokon vette, hogy többen is spontán nevetésben törtünk ki. – Nem nevetni kell, hanem együtt szolgálni – mormolta. – Meg vigyázni egymás testi épségére. – Nem bírtalak tovább tartani – közölte Suszter Eszti. 87

Nagy nehezen sikerült kialakítani egy újabb felállást, ezúttal a lányok már nem együtt voltak, így nagy nehezen, néha érdekes egyensúlyozó mozdulatokat téve sikerült Jézusnak végigsétálni a hajóig. Utána Zsa próbálkozott, aki Gézka után kifejezetten pehelysúlyúnak tûnt. – Na, ez tök jó lesz – állapította meg Gézka. – Most már csak egy gond van – kicsit furcsa lenne úgy a vízen járnom, hogy két oldalt meg a ti fejetek áll ki belõle. Ezért úgy kellene, hogy letérdeltek, s magasra tartjátok a kezeteket. – A víz alá? – kérdezte Emi. – Ja – bólintott Gézka. – Kérek a konyháról szívószálat, azon keresztül vehetitek majd a levegõt. Egy darabig csak néztünk, végül Bazsa röhögni kezdett. – Jaj, egy pillanatig már azt hittem, hogy ezt komolyan gondolod… Ami engem illet, szerintem úgy gondolta. A szárazpróbának Töpörtyû vetett véget, kérte, hogy ne hagyjuk egyedül a gyerekekkel, mert nem tud egyszerre húsz helyen lenni, és mindenkire figyelni. Így gyorsan megegyeztünk, hogy ebéd után találkozunk a medencénél egy fõpróbára, majd mindenki ment a gyerekei után. Én a fiaim egy részét a tábor határán kívül találtam meg, pedig többször is megbeszéltük, hogy oda nem lehet menni. Mintha nem lenne elég nagy a tábor nekik… Felkaptam egy botot, majd bementem a száraz ho88

mokban fonnyadozó fenyõcsemeték közé, s a mindenhol megtalálható kis homokbuckákat kezdtem piszkálgatni. A srácok hamar körém gyûltek. – Láttatok másutt is ilyet? – kérdeztem egy hoszszúkás homokformára, talán három centi magas, ha lehetett. Tele volt velük a környék. – Arrafelé volt egy – mondta Csongor. – Hol? – emeltem fel a botot a földrõl. – Mutasd meg! Odakísértek. Intettem nekik, hogy álljanak hátrább, majd megpiszkáltam a homokot. Kíváncsian nézték. – Ez is üres már – mondtam csalódottan. – Minek kellene benne lennie? – kérdezte Suszter Jimmy. – Homoki viperának – feleltem. – Napközben a homok alá bújik, hogy ne száradjon ki, ilyesmi formába túrja fel. De innen már elment. Lehet, hogy tõletek ijedt meg… Valami miatt hátrébb léptek. – Ha esetleg látnátok még ilyet, szóljatok. Tök jó lenne látni egyszer egyet. – Ez a… vipera… – szólalt meg Cucu-malac –, ö… – Homoki vipera – segítettem. – Ö… az… az kígyó? – Kígyó. Méghozzá nagyon ritka, egyike a Magyarországon élõ mérges kígyóknak. – Mérges? – Ja – böktem meg a halmot. – Nagyon különle89

ges. Errefelé van az egyik ismert élõhelye. Nagyon szeretnék látni egyet. Csak napközben elbújik. – Nem is jön elõ? – Csak ha megijesztik. Vagy véletlenül rálépnek a rejtekhelyére. Volt is egy ilyen baleset… talán két éve. Szerencsére idõben jött a mentõ, mert közel történt a dolog a fõúthoz… Töpörtyû késõbb megkérdezte, mivel vettem rá a fiaimat, hogy még véletlenül se tévedjenek a tábor határán kívülre. Mondtam, hogy elbeszélgettem velük a dologról, és sejtelmesen mosolyogtam hozzá. Amúgy tényleg él errefelé homoki vipera, nem hazudtam. Bár olyan kevés, hogy nagyobb eséllyel zuhan mûhold a táborra, mint hogy megmarjon valakit egy. De hát azt is elmondtam, hogy ritka… Ebédre tejbegríz készült. A hír és az illat hamar kiszivárgott, így szinte nem is kellett használni a kolompot, olyan hamar összeszaladt a tábor. Az ülésrend megint átalakult, mintha kevesebb hely lett volna, mert az ifisek egy részének megint nem jutott. Pedig direkt hozattam még egy asztalt. Végül nagy nehezen mindenki talált magának helyet. A zöldséglevesen gyorsan túltettük magunkat, s nekiláttunk a tejbegríznek, amibõl egy megnyugtatóan nagy kondérral állt rendelkezésre, s még csomó sem volt benne sok. A nagyobbak közül ugyan húzták a szájukat néhányan, hogy micsoda bébitápszer ez, de nem lehet mindenkinek a kedvére tenni.

90

– Ma is lesz elõadás? – kérdezte a velem szemben ülõ kislány. – Lesz – nyugtattam meg. – Lesz benne lövöldözés is? – Ö… sokkal több víz lesz benne, mint a tegnapiban – ígértem. Nagyon megörült neki. Amikor kicsit késõbb ránéztem, meglepetten vettem észre, hogy nagy, vöröses sebhelyek vannak az arcán, meg a kezén is. Elsõre fel sem tûnt. Pedig amúgy szép kislány lenne, kedves, vidám… Majd megkérdezem Kovács Katit, ismeri-e, hátha tudja, mi történt vele. A tejbegrízzel hamar elteltünk, ebéd után elmondtunk pár hirdetést, majd megkezdõdött a szieszta. Már akinek. Az ifisek ugyanis a medencéhez voltak hivatalosak. Kelletlenül másztam fel a szobánkba, a lépcsõ korlátján Csongor ruhái száradtak, még mindig lehetett rajtuk érezni a tej bûzét, pedig alaposan kimostuk. Fent a fiúk éppen valamilyen társasjátékkal játszottak, Cucu-malac meg az ágyán feküdt, s valamit nagyban írogatott. – Szerelmes a gyerek – böktek felé. Cucu-malac morgott valamit, de tényleg el lehetett foglalva, mert ennél sokkal nagyobb patáliát szokott csapni ilyen esetekben. Ami engem illet, már vártam, hogy mikor bukkan elõ a téma a táborban. De most nem értem rá kérdezõsködni, elõszedtem a fürdõgatyámat a táskámból, s felhúztam.

91

– Már lehet menni fürdeni? – kérdezte Suszter Jimmy. – Nem – mormoltam. – Csak nagyon melegem van. A vizespróbán annyit röhögtünk, hogy a végén már fájt a fejünk. Gézka még a szívószálas dolgot is megpróbálta, de egyedül Bazsa volt hajlandó alámerülni. Mikor feljött, megmutatta, hogy milyen jól lehet köpõcsõként használni a szívószálat, s hasbalõtte Gézkát. Õ viszont nem mutatott túlságosan Krisztusi képet ennek hatására. Gézka harmadik próbálkozásra már gond nélkül járt a vízen, de Zsa olyan fejeseket nyomott, mikor Péterként a vízre szállt, hogy öröm volt nézni. Az ötödik után közölte, hogy neki kicsi ehhez hite, s inkább elmegy krumplit pucolni a konyhára. Ekkor Töpörtyû felajánlotta, hogy lelkigondozza, s eltûnt a fürdõruhás titkos szerelmével a ház mögött. Bazsával összenéztünk, s nem bírtuk visszafogni magunkat. – Kicsit komolyabban kellene – pufogott Koós Zsolti. – Már különben is lefagyott az alfelem ebben a nyamvadt medencében. Aztán így maradjon komoly az ember… Késõbb kiderült, Gézka meg volt gyõzõdve róla, hogy rajta nevetünk, s mindez nem használt a bibliaórára való készülésének. De még volt üres hely a rosszpontos füzetemben, ráadásul egyre kevésbé zavart. Ez baj, azt hiszem. 92

Lejátszottunk még egy barátságos focimeccset hátul, a kiégett füvû pályán, s Gézka azt is elmondta, milyen hivatalos meccsek lesznek. Holnap megrendezzük a táborozók-ifisek mérkõzést, pénteken pedig lányfoci várható, ha lesz elég jelentkezõ. Jól kimelegedtünk, Cucu-malac pedig hasbalõtte Töpörtyût. Zsa meg Sza rohantak oda ápolni, úgy látszik, egyre jobban kezd kialakulni ott is valami, csak ez a lövés ne zavart volna bele a képbe… A meccsnek Kovács Kati vetett végett, szólt, hogy Márton NT és Roland bácsi is telefonált, hogy délután jönnek majd, együtt, megnézik a bibliaórát, Márton NT megtartja az esti áhítatot, azután mennek. Gézka ekkor sürgõsen elvonult, hogy készüljön még egy kicsit, nekünk meg szólt, hogy készítsünk elõ mindent, legfõképpen magunkat. Nem volt sok idõnk hátra. – Most már kezdjük el – döntött Gézka. Majdnem húsz perce meg kellett volna érkezniük a lelkészeknek, de nem jöttek, s húsz perc az már reformátusoknál is késés (tíz még nem). Legalábbis Gézka ezt a tör vényt fogalmazta meg. Úgyhogy Suszter Jimmy-t szalasztottuk a kolomphoz, mi meg vettünk egy mély lélegzetet, lelkileg ráhangolódva az elõttünk álló feladatra. – Jézus ezután nyomban kényszerítette a tanítványait, hogy szálljanak hajóba, s menjenek át elõtte a túlsó partra, amíg õ elbocsátja a sokaságot – olvasta Kovács Kati. Szépen, tisztán olvasott, s a hangját még a víz is 93

vitte. A táborozók kíváncsian csillogó szemekkel ültek a medence szélén, mi pedig a ház sarkánál gubbasztottunk, törülközõbe burkolódzva. Rájöttem, hogy kifejezetten rühellem, ha egy szál fecskében vagyok, s egy rakat ember bámul. De egyelõre a két Kiss lány volt terítéken. Mint tizenkét tanítvány léptek el Jézus (Gézka) mellõl, s mélyen elpirultak, mikor Ródli elismerõen füttyentett egyet. Nagy nehezen felszálltak a gumimatracra, s nekiálltak evezni a kezeikkel. Nagy sikere volt a produkciónak. – De miután elbocsátotta a sokaságot, felment a hegyre magányosan imádkozni. Amikor beesteledett, egyedül volt ott – folytatta Kovács Kati. Jézus, rikító fehér fürdõköpenybe burkolódzva felment a szobájába vezetõ lépcsõn, s fent letérdelt, hogy imádkozzon. – Készülj! – súgtam oda Koós Zsoltinak. – Indul a chippandale-show – vihogott Bazsa. Ebben a pillanatban befordult az udvarra Roland bácsinak, a tábort üzemeltetõ lelkésznek a kocsija. Kovács Kati megakadt egy pillanatra, de intettem neki, hogy folytassa. Töpörtyû felállt, hogy odamenjen a vendégekhez, s a bibliaórához vezesse õket. Mázlista ez a Töpörtyû, hogy nem kell egy szál fürdõgatyában pompáznia az egész tábor elõtt, gondoltam. – A hajó pedig eltávolodott a parttól, és a hullámok közt hányódott, mert ellenszél volt – olvasta Kovács Kati. Ekkor mi hatan felálltunk, ledobtuk a törülközõ94

inket, s nagy örömujjongások és némi taps kíséretében a habokba merültünk. Hiába volt rekkenõ nyári hõség, nekem hidegnek tûnt a víz, de hát a szolgálat az szolgálat… Bazsa meg improvizált, úgyis az volt a dolgunk, hogy hullámokat keltsünk, így a medence oldalához futott, s egy hatalmas hasassal bevágódott a gumimatrac mellé, a két Kiss lány majdnem le is esett róla. Zsa mondott egy csúnyát, szerencsére senki sem figyelt fel rá. Mi is elfoglaltuk a helyeinket, s kezeinkkel csapkodva keltettük a hullámokat, benézve közben a délután kiválasztott tájolópontokat, hogy Gézka végig tudjon sétálni a kezeinken. Márton NT s Roland bácsi is megjelent a gyerekek mögött. Márton NT mintha rosszallóan ráncolta volna a szemöldökét, de Roland bácsi a szokottnál is jobban mosolygott. És ekkor jött, amit nem vártunk annyira… – A negyedik éjszakai õrváltáskor odament hozzájuk Jézus a tengeren járva. Mondani könnyû… Gézka lesétált a lépcsõn, majd a medence széléhez ér ve ledobta magáról a fürdõköpenyt. A mozdulat túlságosan is színpadiasra sikerült, egy pillanatra síri csönd támadt, pont elég ahhoz, hogy az egyik kislány sóhajtását mindenki hallja: – Váu, micsoda test… Ami leginkább zavart, hogy szerintem komolyan is gondolta. De tény, hogy még Márton NT se hallott soha akkora röhögést bibliaórán, mint ami ezt követte. 95

Roland bácsi nevetett a leghangosabban. – A negyedik éjszakai õrváltáskor odament hozzájuk Jézus a tengeren járva… – ismételte meg Kovács Kati, bár érzõdött némi bizonytalanság a hangjában. Na, rajta… Gézka megtette elsõ lépését, Koós Zsolti erõs kezébe. Sikerült az egyensúlyát is megõriznie, így másik lábát Suszter Eszti kezébe rakta, aki ezúttal becsülettel helytállt. Nagyszerû. A gyerekekre is ámult csönd telepedett, Gézka minden kétséget kizáróan ott állt a vízen. Jöhet ismét Kovács Kati. – Amikor a tanítványok meglátták, hogy a tengeren jár, megrettentek, azt mondták, hogy kísértet, és ijedtükben felkiáltottak. A Kiss lányok sikoltottak – jól ment nekik. A gyerekek nevettek. Nekik is jól ment. Most Gézka jött, reméltem, hogy neki is jól fog menni. Átlépett a kezembe, nehezebbnek tûnt, mint délelõtt, ennyi tejbegrízt evett volna? Végül megállt. – De Jézus azonnal megszólította õket, és ezt mondta: „Bízzatok, én vagyok, ne féljetek!” Jézus nagylelkûen intett egyet a tanítványok felé, amitõl elvesztette az egyensúlyát, elkezdett kapálódzni, s talán a víz alatt járást is megmutatta volna, ha Koós Zsolti nem támasztja meg hátulról. Ezt megúsztuk, ha nem is szárazon. Jöhet Péter. Elõbb-utóbb csak túl leszünk már rajta… – Péter ekkor így szólt hozzá: „Uram, ha te vagy, parancsold meg, hogy menjek oda hozzád a vízen!” Mire õ

96

így szólt: „Jöjj!” Péter erre kiszállt a hajóból, elindult a vízen és Jézus felé ment. Péter, azaz Zsa pont így tett. Nagy nehezen átlépett a matracról Tímár Áron kezébe, majd Emiébe is, s Tímár Áron fejébe (utólag kiderült, fülébe) kapaszkodva az egyensúlyát is megtalálta. Jöhetett az úgynevezett „liftezés”. – Amikor azonban az erõs szélre figyelt, megijedt, és amint süllyedni kezdett, felkiáltott… A szelet Koós Zsolti szolgáltatta, széles tenyerével a vízbe csapott, hogy a Péter arcába csapó hullámokat jelképezze. A hullámok oda is csaptak, s a második adag valami csillogó fekete dolgot tapasztott Péter bikinifelsõjére. És ekkor Péter nagy fennszóval így kiáltott: – Úristen, egy csibor! Aztán süllyedni kezdett. Meglehetõsen intenzíven, magával rántva Emit, Emi magával rántva Áront, Áron magával rántva a matracot, a matrac pedig magával rántva a tizenegy tanítvány szerepét játszó Sza-t. Ezután már nem volt mit rontani a helyzetünkön. Körülbelül fél percig tartott az a kötetlen fogású vízi pankráció, minek során mindenki a víz alá került, maga Jézus is, pedig senki sem akart mást, csak kijutni, s lehetõleg elbujdosni valami félreesõ helyre. Utoljára Jézus merült fel a habokból, s észrevette, hogy elfelejtette levenni méregdrága sportóráját, ami csak cseppmentes volt. Illetve már az se. – Ba… – szólalt meg, mikor erre rájött, s a folyta-

97

tást nem írom le. Máron NT-t viszont még soha nem láttam ilyen csúnyán nézni. Ha van kellemetlen bibliaóra, akkor ez az volt. – Nagyon ötletes volt – veregette meg a vállamat Roland bácsi, miután Gézka nagy nehezen kiszenvedte magából az igei tanítást, s szétszéledhettünk végre. Márton NT magához hívta Gézkát, én meg mentem köszönni Roland bácsihoz. – Te találtad ki? – Nem, dehogy – tiltakoztam. – Gézka. – De jó volt – mosolygott tovább Roland bácsi. – Kár, hogy nincs a templomunkban medence, meghívnám az elõadást. – Csak az a csibor nem kellett volna – mormoltam lehajtott fejjel. – Az volt a legjobb! Nagyszerûen kiábrázolta Péter félelmeit és kicsinyhitûségét. Biztos vagyok benne, hogy Isten küldte oda. Hát, van neki humora, annyi szent! Kezdtem kicsit jobban érezni magam. Megkerestem Barnabást, aki tegnap csiborra vadászott, miközben templomba mentünk. Némi kérdezõsködés után kiderült, hogy valóban hazahozta, s betette egy üvegbe, majd az üveggel együtt az ágya alá. Ott aztán Töpörtyû kiborította papucskeresés közben, s mikor rámászott a kezére, nagy ívben lehajította a szobájukból, aminek az ajtaja a medencére nézett. Így már kicsit tisztult a kép, sõt, a takarodó után tartott palacsintázás alatt az ifisekkel már jót nevettünk rajta. De a palacsintázás még váratott magára. Elõször 98

Márton NT raportján kellett túlesnem, aki végigkérdezett mindent a táborral kapcsolatban, ami csak eszébe jutott. A délutáni alkalomra csak annyit mondott, hogy adjunk több méltóságot az igének, bár hozzátette, tudja, nem én szer veztem, nyilván az én alkalmaim mások. Kicsit behúztam a nyakam, s inkább nem meséltem neki a tegnapi vízipisztoly-partiról. Aztán valahogy ennek is vége lett, s Bazsa elvitt lekváros kenyeret kenni, mert neki a bébitápszer kevés volt ebédre, s vacsoráig volt még egy bõ óra. Ettünk egy jót, csak a szakács nénik morogtak kicsit magukban, hogy sok a lábatlankodás. – Van egy kis gond – hajolt oda hozzám Kovács Kati. Az éhes gyerekhad már helyet foglalt az asztalok mellett, s meglepõ csöndben volt, csak akkor lettek néha hangosabbak, amikor a szél megrázta kissé a fölénk hajló eperfát, ami bõkezûen ellátott minket gyümölcsébõl. – Micsoda? – súgtam vissza. – Maradt még a tegnapi tökfõzelékbõl? – Jaj, most ne viccelõdj… – kérte. – Gyere be egy kicsit. Jeleztem Márton NT-nek, aki már kint állt középen, vár va, mikor kezdheti meg a vacsorát imádsággal, hogy még egy kis türelmet. – Nos? – kérdeztem immár bent. A szakács nénik margarinos dobozokat pakoltak ki a hûtõbõl, Kovács Kati pedig két kenyérre bökött az asztalon. – Ennyi kenyerünk van. 99

Egy darabig néztem õket. Határozottan kevésnek tûnt. – Ez valami beugratás? – érdeklõdtem. – Van még egy kevés, amit korábban felvágtunk. Az még egy kiló sincs. Nem vicc. – De reggel hoztatok eleget, nem? – De. Csak délután mindenki rájárt, mert az ebéd nem tartott ki sokáig. Megettük a vacsorára szánt adagot. Az a hülye Bazsa, gondoltam, nem tudtam elhessegetni a képét, ahogy lekvártól maszatos szájjal tömi a fejét. Ha négy szeletet nem evett meg, akkor egyet se. Semmi mértékletesség nincs benne. S akkor hogy várjuk el ezt a gyerekektõl? Én pl. csak hármat ettem. – Most mit csináljunk? – kérdezte Kovács Kati kétségbeesetten. A szakács nénikre néztem, de õk nem bizonyultak túlságosan kommunikatívnak. – Hát… ö… – Aki idõt nyer, életet nyer, gondoltam, s egyszerre beugrott a megoldás. Egyszerre három is, ami utalásnak tûnt, méghozzá a Szentháromságra. Vestigia Trinitatis, igazán szakszerûen szólva. – Nyitva van ilyenkor valami pékség a közelben? – Talán Kerekegyházán… – tippelte Kovács Kati. – Nagyszerû. Akkor szólj Áronnak és Gézkának, hogy pattanjanak kocsiba, és azonnal hozzanak vagy tizenöt… inkább húsz kiló kenyeret. Amilyen gyorsan csak tudnak. Jó? – Az legalább fél óra. – A semminél jobb. Én meg ezt a kenyeret felvá100

gom annyi szeletre, amennyire csak lehet… Azzal ellesznek egy ideig, sok lekvárt adunk hozzá… Na meg kicsit késõbb kezdjük a vacsorát, tanulunk elõtte éneket. Akkor rajta! Elõször hitetlenkedve nézett, de végül nekiláttunk. Szerencsére, akarom mondani hála Istennek, Töpörtyûre mindig számíthattunk. Úgyis pufogott a tegnap esti megbeszélésen, hogy az énekfüzetbe nem kerültek bele a kedvenc énekei, most szóltam neki, hogy vacsorára készülve megtaníthat belõlük kettõt, de ha jól megy, akkor hármat is. A másodiknál Márton NT feladta, s leült. Szóltam neki, hogy csak akkor kezdjük az imádságot, ha ott vagyok, de én nem voltam ott, mert próbáltam megdönteni az egy kenyérbõl kinyerhetõ szeletek számának Guiness rekordját. Áron meg Gézka pedig elrobogott Kovács Kati trabijával kenyérért, persze nem mondtuk meg, miért mennek, azt mondtuk, meglepetés. Mindenesetre meg kell hagyni, Áron nem volt szívbajos: még nem láttam csikorgó gumikkal indulni Trabantot. Kovács Kati se, õ viszont szívbajos lett. Mikor már majdnem végeztem a szeleteléssel (sehogy se sikerült fél centi alá menni), a táborozók meg majdnem végeztek Töpörtyûvel, fölkaptam két teli kosarat, s kirontottam a konyhából. Márton NT riadtan dugta el a titokban majszolt medvesajtját. – Köszönjük a szolgálatot – mosolyogtam Töpörtyûre. Láttam, hogy Ródli a vajkését szorongatja, s az 101

élét méricskéli, ami nem jelentett semmi jót. Ideje váltani… – Megkérem Márton N… nagytiszteletû urat, hogy egy imádsággal kezdje meg a vacsorát. Nagy kõ esett le a szívekrõl. – Ez mi? – emelte magasba Bazsa az egyik szeletremekmûvemet. Át lehetett rajta látni. – Ez a lekváros kenyered utóhatása! – sziszegtem neki mérgesen. – Tedd le és egyél, ne keltsd még te is a hangulatot! Bazsa elgondolkozva nézte a kenyeret, majd felderült az arca. – Nem a lekvárt kenem a kenyérre, hanem a kenyeret a lekvárra! Hihihi! Néha nehéz szeretni a testvéreket. Persze elfogyott az összes szelet pár percen belül. Márton NT Emivel beszélgetett, közben pedig kettétört (pontosabban széttépett) egy szeletet. Figyeltem, hogy szaporodik-e a kenyér, de valamit elronthatott, mert egyre csak fogyott. Talán halat is kellett volna szerezni valahonnan. Kovács Kati az asztal végén ült, elõtte érintetlen tányér, s csak bámult maga elé. Túlságosan a szívére veszi a dolgokat, gondoltam. Mért nem tud rajta nevetni, mint mondjuk Bazsa? Ezzel a savanyú képpel az én kedvemet is elrontja. Az meg kihat az egész táborra, mert én vagyok a vezetõ… Mintegy megváltásként egyszer csak bepöfögött egy porlepte Trabant az udvarra, majd egy kézifékes 102

fordulót levágva megállt az eperfától egy méterre. Nem mertem Kovács Katira nézni, elvégre én mondtam, hogy ne õ menjen a kocsijával, mert itt nagyobb szükség van rá. – Megvan! – kiabált ki vidáman Áron a lehúzott ablakon. – Ki kér friss kenyeret? Még meleg! Majdnem fölborították a papírjaguárt.

103

Negyedik nap Amely ben mély be szél ge té se ket és csa lá di drá má kat élünk át, egy sze re nád meg gally ra megy. De már nem kell sok na pot ki bír ni. – Mi a francnak kell Bibliát olvasni? Fent ültünk a szobánkban, a „szobacsendesség” címû mûsor ment éppen, copyright by Töpörty. Cucumalac kérdése láthatóan a nagy többség kérdése is volt, csak nem mindenkit áldott meg akkora szájjal a teremtõje, mint õt. – Mert a Biblia Isten ígéje – világosította fel Koós Zsolti, szobaparancsnok. – A lelki ember tápláléka. Cucu-malac nem tûnt túlságosan meghatottnak. – Olvasod, vagy kapsz egy tockost – közölte vele Bazsa. – El fogom mondani anyukámnak, hogy ebben a táborban vernek minket! – nyüszített fel Udvari Béla, aki már nehezen bírt a bõrében maradni. Tegnap is volt pár beszólása, ami kis mértékben kiakasztott. – Ki ver téged? – érdeklõdtem. – Hát például te is! – Én? 104

– Ja! Tegnap is ott az ajtónál! Akkorát kaptam, hogy még ma is fáj az oldalam! Az úgy volt, hogy takarodó kezdõdött, s én közöltem, hogy nem lehet tovább lemászkálni, de õk mindenáron ki akartak menni, mire tréfásan közöltem azt is, hogy csak a testemen keresztül. Suszter Jimmy akkor tréfásan elkiáltotta magát, hogy az nem akadály, s tréfásan nekem rontott, meg még az egész szoba, gyakorlatilag mindenki csak hülyéskedésbõl, amiben én is szívesen benne vagyok, egyedül ez a Béla gyerek nem vette a lapot, s elkezdett dur vulni, mire elkaptam, lefogtam, s õt használtam pajzsnak. Példának okáért Cucu-malac egy jobbegyenesét védtem ki vele. Talán erre gondolt. – Téma lezár va, Bibliát olvasunk. Akinek nincs saját kalauza, az a 25. zsoltárt – néztem végig rajtuk szigorúan. – De nekem itt van a Bibliaolvasó kalauzom! – rinyált Suszter Jimmy. Reménytelen. A reggeli áhítatot Emi tartotta. Jó volt. Legalábbis rövid. Töpörtyû vezetésével átismételtük a tegnap tanult énekeket. Páran egybõl éhesek lettek, pedig a reggeli íze még a szánkban volt. A második ének közben a kismacskák kiszabadultak a fáskamrából, s megint tönkretették a figyelmet. Az egyiket én kaptam el, a másikat Zsa. Zsa-t még meg is karmolta. Kész kaland így egy áhítat. Áhítat után megkerestem az ifiseket a délutáni je105

lenet kapcsán, ami a szappanoperákat vette volna górcsõ alá. Mindenki húzta a száját, gyakorlatilag senki sem akart szerepelni. Kiakadtam, kifejezetten rosszul esett. Mintha ellenem dolgoznának… – Szia – lépett oda hozzám Robi. Õ is járt a picifire, elég jóban voltunk egy idõben, de az utolsó hónapban nem sokszor láttam. Gézkáék szobájában lakott. – Mit csinálsz? – Ö… csak ülök, azt’ nézek ki a fejembõl. Ez igaz is volt. Meg mérges voltam az ifisekre, amiért nem akartak játszani a jelenetben. Pedig szerintem tök jó forgatókönyvet írtam hozzá. De ezt nem akartam elmondani. – Jó a tábor – ült le mellém. – Jó fejek az ifisek. – Ja – tettem úgy, mintha egyetértenék vele. Nem egészen így gondoltam. – Azok a jelenetek nagyon viccesek – nevetett Robi. – Fõleg a tegnapi volt az. Egész este arról beszéltünk. Én meg azt álmodtam, hogy én voltam a csibor… – Hát az a csibor nem hiányzott – jegyeztem meg lehangoltan. – Ma milyen jelenet lesz? – Semmilyen – közöltem, hirtelen erre a döntésre jutottam. – Miért? – Az ifisek nem akarnak többet szerepelni. A tegnapi miatt.

106

– Pedig az nagyon jó volt! Nem akarnak szerepelni? – Nem. – És miért csak ifisek szerepelhetnének benne? Miért van az, hogy a legjobb ötletek ilyen pofonegyszerûek? Hamar összegyûlt a társulat, Robinak elég volt egyszer körbeszaladnia a táborban. Mire lejöttem a szobánkból a szövegkönyvvel, már annyi szereplõ várt, hogy elsõ gondolatom az volt, elküldöm a felét. Na de olyat mégsem lehet tenni, mert könnyen úgy járhatok, mint az ifisekkel. Így inkább kiválasztottam a fõbb szereplõket (egy képzeletbeli latin-amerikai család hétköznapjaiból játszottunk el párat, ami a serdülõ kisleány görbe estéjével kezdõdött, s a végén kiderült, hogy mindenki kavart mindenkivel, s még az anya sem biztos, mert a gyereket is elcserélték annak idején a kórházban – ennek kapcsán az Isten szerinti család, és a tévében ábrázolt család eltéréseirõl beszélgethetünk), a többieknek meg mindenféle töltelékszerepeket próbáltam adni. Lett járókelõ, szobapálma, röntgengép, de még ez is kevésnek bizonyult, így kialakítottuk a tévéstábot is: kameraman, fõ- és alvilágosító, hangmérnök, a rendezõ asszisztense (õ fogta a szövegkönyvet), meg ilyesmik. Nagy nehezen mindenki kapott valami szerepet, s ami még fontosabb, mindenki boldog volt vele. A szerep meg csak úgy ragadt rájuk. Elég volt egyszer elmondani egy jelenetet, megmutatni, hogy mit 107

és hogyan kell, s a többit már õk intézték. Annyit nevettünk, hogy megfájdult a hasunk. Ha ez se lágyítja meg az ifisek szívét a jelenetek iránt, akkor semmi, gondoltam, s erõsen reméltem, hogy nem tévedek. Még imádkoztam is érte. Elrepült az idõ, s máris kolompoltak. Éreztem, hogy kezd összeszûkülni a gyomrom, már elõre féltem, hogy most mit kapunk ebédre. Kézmosás közben Bazsa mellé keveredtem. – Mi lesz a kaja, nem tudod? – kérdeztem aggódva. – Valami tészta, láttam a kondért. Az anyját! – szisszent fel. – Ennyire rossz lesz? – érdeklõdtem. – Egy fenét, megrázott a víz! Hát már Bazsa is? Nem értem az egészet. Miért rázna a víz? Ha pedig ráz, engem miért nem? Imádkozás elõtt Töpörtyû jelezte, hogy õ szeretné vezetni az éneklést. Némi habozás után elhessegettem balsejtelmeimet, s rábólintottam. Egy gyülekezeti énekeskönyvet láttam a kezében, abból talán nem lesz baj. Bár Töpörtyûnél sohasem lehet tudni… – A kedves szakács nénik kérték, hogy énekeljünk valamit az énekeskönyvbõl – vezette be a dolgot. – Gézka és Bazsa tud adni egy párat annak, akinek kell… A két fiú valóban nekiállt osztogatni, nem is tudtam, hogy ennyi énekeskönyv akad a táborban. 108

– Keressük ki a 172. dicséretet – lapozgatott Töpörtyû. Valami idétlen vigyor bujkált a szája sarkában, nem illett az énekeskönyvi énekléshez. Fogalmam sem volt, melyik a 172. ének, miért nem választ valami olyat, amit mindenki ismer? 42. zsoltár vagy ilyesmi. Aztán rájöttem. Az énekválasztásra, meg a vigyorra is. Szûkölködünk nagy mértékben segedelem nélkül, Reménykedünk, örök Isten, te légy segítségül, Dicsérhessünk és lehessünk Jézus szava hallgatói Igaz megtartói. Teljesen biztos vagyok benne, hogy a harmadik sort „dicsérhessünk és ehessünk”-nek énekelték. Mármint a beavatott ifisek. Alig bírtam ki röhögés nélkül. – Te nagyon hülye vagy – súgtam oda Töpörtyûnek, mikor elment mellettem. – Kösz. – Ez mi? Robi furcsa grimaszokat vágva emelte magasra a villáját, rajta egy barnás foszlányokkal borított tésztadarabbal. – Káposztás tészta – magyarázta neki Kovács Kati. – Kóstold csak meg, nagyon finom! – Fõleg cukorral – tettem hozzá, s felé nyújtottam egy kanállal. – Kérsz? 109

Amúgy kifejezetten utáltam a káposztás tésztát. Az asztal körül látható arckifejezések alapján nem csak én. – Nem – rázta a fejét Robi. – Kezd elegem lenni ezekbõl a vacak kajákból. – Nyugi – intettem. – Ne csináld a balhét! A szakács nénik egy csomót dolgoztak vele, hogy legyen ebéded. – Az afrikai gyerekek örülnének, ha évente egyszer ilyet ehetnének – szállt be a gyõzködésbe Koós Zsolti is, aki már majdnem megette az adagját. Az én tányéromon nem látszott, hogy már vagy negyed órája pusztítom a tartalmát. – Én meg örülnék, ha évente egyszer sem kellene ilyet ennem! – csapta le a villáját Robi. – Nincs májkrémes kenyér? – Nincs – vágtuk rá kórusban. – Én is kérek májkrémes kenyeret! – nyafogta az egyik kisebb gyerek. Erre többen is felkapták a fejüket, s kezdett kialakulni egy könyörgõ kórus. Töpörtyû nagyot sóhajtva felállt, s tapsolt egyet, hogy mindenki ráfigyeljen. – Figyelem! A májkrémes kenyér elfogyott. Ismétlem: elfogyott. Káposztás tésztából lehet még repetát kérni. – Micsoda, ki ette meg a májkrémes kenyeret? – Valaki kapott májkrémes kenyeret? – Ki volt az? – Nekünk miért nem szóltak? A reakciók maguk alá temették Töpörtyût, aki 110

szokás szerint csak jót akart. Nagy nehezen tudtuk csak megmagyarázni a táborozóknak, hogy nem volt májkrémes kenyér, s vacsoráig nem is lesz. Robi egyszer csak felállt, s elindult kifelé. – Hova mész? – szóltam utána. – Fel a szobába. Eszek kekszet, ezzel nem lehet jóllakni. – Várd meg, amíg imádkozunk, utána lehet menni. – Elegem van, nem várok. Azzal elment, hiába szóltam utána még egy párszor. Zavartan összenéztünk az ifisekkel. – Szerintem fejezzük be az ebédet – javasolta Kovács Kati. – Ezt nem lehet így sokáig csinálni – füstölögtem. A szakács néniket elküldtük pihenni, s nekiálltunk mi összeszedni a tányérokat. Nem akartuk, hogy meglássák, gyakorlatilag alig fogyott valami a fõztjükbõl. – Sokáig már nem is kell – bölcselkedett Koós Zsolti. – Holnap strand, ott nem kell fõzni, pénteken meg reggeli után megyünk. – Akkor már csak egy ebédet kell kibírni – röhögött Bazsa. Szóltam neki, hogy egy jól megtermett káposzta lapul a szája sarkában. – Ez az ördög munkája – állapította meg Gézka. – A szobánkban a fiúk állandóan a kaja miatt morognak. Hazamennek, s mi marad meg nekik a táborból? Hogy rossz volt a kaja. Az, hogy hallottak áhítatokat,

111

igehirdetéseket, az nem. Valamit tennünk kell, már ha nem késõ. – Azt azért nem szabad mondani a szakács nénikre, hogy az ördög munkásai lennének! – korholta Kovács Ági. – A gyülekezet tagjai, önként és ingyen vállalkoztak, hogy idejönnek segíteni. – Azt mondják, a pokolba vezetõ út is jó szándékkal van kikövezve – bölcselkedett Töpörtyû. – Tudom én, hogy gyülekezeti tagok – ismerte el Gézka. – Még az is lehet, hogy hívõk, sohasem lehet tudni. De az még nem jelenti, hogy nem lehetnek az ördög eszközei bizonyos esetekben. Még akár én is válhatok azzá… – Ja – értettem egyet gyorsan. Kovács Kati szeme sarkában megjelent egy tétova könnycsepp. – Olyan… nyersek vagytok… – mondta halkan. – Nem tudom, miért kell így bántani a másikat… – Káposztától ragacsos kezével letörölte a lecsorduló könnycseppet, de már ott volt mögötte a másik. – Hagyjátok, majd én elmosogatok. Menjetek, hozzátok helyre az ördög munkáját! Nagy halom tányérral eltûnt a konyhában, Suszter Eszti meg Emi követte, hogy segítsenek neki. Koós Zsolti is tétován mozdult, hogy menjen õ is, de végül nem merte. Mi, ottmaradt ifisek zavartan nézegettük egymást. – Ebbõl is látszik – csóválta meg a fejét Gézka. – Viszály támadt köztünk, ami nem Isten munkája. Miért kell mindig annyit okoskodni? 112

Töpörtyû és Tímár Áron ismét Trabantba pattant, hogy kenyér utánpótlást hozzon, mert ami maradt, azt felszeltük, s uzsonnát rendeztünk belõle, alig egy órával ebéd után. Nagy sikernek bizonyult. Robit egy nagy szelet lekváros kenyér társaságában találtam meg. Kicsit elbeszélgettem vele: Attól, hogy jóban vagyunk, jár picifire meg tegezõdünk, viselkedhetne tisztelettudóbban, s betarthatná a tábor szabályait. Ebédrõl csak akkor lehet elmenni, ha már imádkoztunk, s fõleg nem lehet úgy viselkedni, ahogy õ tette. Azt felelte, kiakasztotta, hogy megint milyen rossz volt az ebéd (kicsit erõsebben fejezte ki a dolgot). Egyetértettem vele, hogy én sem rajongok ezért a káposztás izéért (fõleg nem az ízéért), de ennyit még el kell tudni viselni. Végül, mikor láttam, hogy nem akar túlságosan meghatódni és magába szállni, közöltem vele, hogy még egy húzása van, s nem visszük el másnap strandolni. (Már mindenki nagyon várta. ) Hanyagul megvonta a vállát. Nem értettem, mi baja van, nem szokott így viselkedni. A délutáni program sûrûnek ígérkezett, hiába volt „szabadidõ” elnevezése az elõttünk álló pár órának. Újra össze kellett szedni a jelenethez a szereplõket, egyeztetni a már nagyon várt táborozók – ifisek focimeccs részleteit, Tamás bátyó is esedékes volt, na meg nem ártott volna egy röpke fejtágító az ifiseknek arról, hogy mi is lesz a délutáni beszélgetõs alkalom témája. Amikor az ember úgy érzi, hogy túl sok mindent 113

kell csinálnia túl kevés idõ alatt, legjobb, ha kiválasztja az egyiket, és nekilát – aztán egyszer csak végére ér a dolgoknak. Legalábbis én így szoktam, s az egyetemen is bevált. Most is nekiláttam, gyorsan jegyzetet írtam az ifiseknek, igehelyeket is kerestem, majd összetrombitáltam a beszélgetés-vezetõket. Kínosan gyorsan végeztünk, nem mondtak rá semmit, csak bólogattak, meg felírták, amit kértem. Mintha nem lenne teljesen az ínyükre a dolog, gondoltam, s egyre jobban zavart az egész. Az vigasztalt, hogy most lesz az utolsó ilyen alkalom, holnap strand (csak nehogy essen az esõ!), akkor nem kell más program, holnapután meg jön Töpörtyû és Gézka, már nem is bánom, hogy kierõszakolták a beleegyezésem a délutáni alkalmaikhoz. Pénteken meg végre haza… Hirtelen nagyon távolinak tûnt. A fene se érti, az ember sokkal kevésbé élvezi a tábort, ha õ a vezetõje… Miután az ifisek elmentek, Koós Zsolti lépett oda hozzám. – Te, Gabi – mondta zavartan. – Én nem tudom elvállalni ma a beszélgetés vezetését. – Ö… miért? – kérdeztem, valami rossz érzés futott át rajtam. – Én nem tudok az Isten szerinti családról beszélni. – Már miért ne tudnál? Sokkal régebben vagy keresztyén, mint én, meg adtam igehelyeket is, meg minden… – Akkor se tudok. 114

– Ugyan már, hiszen a múltkorit is olyan jól levezetted. Beszéltem a fiúkkal, tetszett nekik. – Az más. Akciófilmekrõl tudok velük beszélgetni. De ez a család dolog… izé… nekem nincs ilyenem. Tudod. Ekkor esett le, mekkora egy marha vagyok. Hiszen én is jártam már náluk, s ha sokat nem is láttam, de éppen eleget. – Ö… jó, persze. Bocsánat… Megkérem… megkérek valakit, jó? De azért ott leszel, ugye? – Persze. – Nem láttam rajta, hogy megkönnyebbült volna. Én viszont szégyelltem magam, nem tudtam megfogalmazni, hogy miért. – Akkor én leszek a fociban a kapus? Jelenetpróba. Már szinte profik voltak a kölkök. Hoztak mindenféle ruhát, nem gondoltam volna, hogy egy nyári táborban ilyeneket is lehet találni. A kameraman dobozból hajtogatta a felszerelését, a fõvilágosító meg zseblámpával rohangált a tûzõ napsütésben. (Az alvilágosító két tartalék elemmel rohant utána arra az esetre, ha kifogyna. ) Donna Manana pont úgy rikoltozott, ahogy egy családanyának kijár, Juan Fernandez, a kedves férj is felfogta már, hogyan kell az asztalra csapnia, amikor kiderül, hogy a lánya nem is a lánya. Épp a fõpróbát akartuk elkezdeni, mikor berobogott az udvarba Kovács Kati Trabantja, s elõkászálódott belõle két izzadt, poros alak. A lányok odasiettek, s nemcsak kenyereket vettek elõ a kocsiból, hanem nagy, fehér dobozokat is. Pár perc múlva egy kis115

gyerek rohangált körbe a kolomppal, hangosan ordítozva: – Gyertek fagyizni! Gyertek fagyizni! Úgy álltam meg hirtelen, mint akit fejbe vertek. Hiszen itt minden és mindenki összeesküdött ellenem, fõleg az ifisek, mert nem bírnak mit kezdeni a jelenetekkel bevezetett beszélgetõs alkalmaimmal. Alig van egy kis idõm, hogy gatyába rázzam a délutáni jelenetet, erre elmennek és fagyit hoznak – csak hogy az összes szereplõm elrohanjon fagyizni, ahelyett, hogy próbálnánk. A gyerekek is megakadtak egy pillanatra. Tudtam, hogy itt a vég, s máris fogalmazódtak bennem a mondatok, amikkel bejelentem, hogy nem csinálom tovább, oldják meg õk a délutáni alkalmakat, Gézka tartson két órás elõadást a hívõ élet konfliktusairól, vagy amit akarnak. Nem azért jöttem ide, hogy mindenkivel szemben kelljen dolgoznom. Testvéri közösség meg ilyenek… Nevetséges. – Te, Petya, hozd már ide a miénket! – intett egyszer csak a fõvilágosítónak Juan Fernandez. Petya egy kicsit habozott, mert hát mégsem hagyhatja sötétségben a tûzõ napon izzadó stábot, de végül csak meggyõzték. A stáb tehát maradt próbálni, a fagyit meg a technikai személyzet szer vírozta nekik. S mindezt maguktól. Sõt, még nekem is hoztak egy jó nagy adaggal. Befejezve a felkészülést a szerszámos kamra árnyékába húzódtunk, s elégedetten ízlelgettük a félig már megolvadt fagylaltot. A szereplõk nagyokat ne116

vetve idézték fel premier elõtt álló darabunk jellemzõ fordulatait, engem pedig elöntött valami (nem a fagylalt, az még csak csöpögött akkor) békesség, vagy boldogság talán? Hát igen, vannak nagyobb dolgok is a világon, mint a lágyfagyi. – Szétizzadt a fenekem ebben a melegben! – üdvözölt Tamás bátyó, mikor elésiettem. Nagy nehezen sikerült bemanõvereznie kocsiját az eperfa árnyékába, majd letörölte szemüvegérõl az út porát. – Hogy áll a tábor? – Alakulgat – feleltem. – Márton NT nem mesélt? – Valamit mondott, de csak pár szót beszéltünk. Azt mondta, jó a hangulat. – Ja, azzal nincs gond. Nemsokára kezdõdik a foci, számítunk rád. Tamás bátyó megtörölte izzadt homlokát, s a felhõk nélkül sugárzó égre nézett. – Most? Ebben a dögmelegben? – Nem volt más alkalmas idõpont. De most is megy valami meccs, bírják. – Hát, a fiatalok… Az ifink nagyon szeretett focizni. Még a lányok is, vagy legalábbis úgy tettek. Van egy elméletem, miszerint ha keresztyének fociznak, nagyon jól napvilágra kerül a hívõ jellemük. Bazsa például, noha profin játszott, soha nem akadt ki az eredményen, míg Gézka mindig. Ha meg Gézka és Tamás bátyó játszott 117

együtt, garantálni lehetett, hogy addig nem lesz vége a meccsnek, míg az õ csapatuk nem áll nyerésre. Koós Zsolti nem szeretett focizni, mert nem ment neki, s megsértõdött, ha ezt megemlítettük. De hát ki bírja ki, hogy ne említse meg? Töpörtyû mindenen csak röhögött, de legjobban azon, ha bénázott, s a csapata kiakadt rajta. Tímár Áronnak meg gyakran támadt nebántsvirág hangulata, és sokszor nekem esett, hogy dur ván játszom. Ami természetesen nem igaz, mikor a rúgást elindítom, a labda még mindig ott van, ahova célzok. Az már az õ baja, hogy a lábát elé teszi. A lányokról meg ne is beszéljünk! Az igazából már nem is foci, amit õk mûvelnek, mert meg sem lehet rúgni rendesen a labdát, ha a közelben vannak – általában mégis vonzó közösségi alkalomnak bizonyul a vegyes játék. Egyszer még Enikõ is lejött velünk, sõt, be is állt, nagy örömömre, de épp azon a meccsen, mikor Bazsa két méterrõl fejbebikázta Zsa-t a vizes bõrfocival, amiután Zsa két hétig nem szólt hozzá egy szót sem. (Sõt, három napig senkihez, annyira fel volt dagadva a képe. ) Ez az eset annyira sokkolta Enikõt, hogy többet nem volt hajlandó beállni, csak kintrõl nézett minket. Érzékenyek ezek a lányok. Bezzeg amikor Gézka bevitt egyszer egy tízpontos találatot Töpörtyûnek, (aki csak négykézláb tudott lemászni a pályáról, azt is öt perc fetrengés után,) a lányok nevettek a leghangosabban. Nem mintha tudnák, milyen érzés is az… Szóval, ifink kapcsolata a focival valami ilyesmi, szombat esténként – vasárnap délutánonként lezava118

runk pár meccset, utána egy hétig lehet elmélkedni a történteken, igéket kapni egymásra, nyalogatni lelki és testi sebeinket, majd gyakorolni a megbocsátást. Én személy szerint azért vártam a mai meccset a táborozók ellen, mert egyrészt szerettem nyerni, másrészt most végre nem egymás ellen fogunk játszani, s így talán tudunk örülni annak, ha valakinek nagyon megy a játék. Suszter Jimmy-t körbeküldük a táborban a kolomppal, hogy jelentse be, kezdõdik a táborozók – ifisek mérkõzés. Kicsit felesleges munkának tûnt, mert akit érdekelt, az már fél órája kint volt a pályán, hogy találjon magának valami jó, árnyékos helyet, de talán így Suszter Jimmy nem bánkódik majd annyira azon, hogy a táborozók csapatából kimaradt. Mi a legerõsebb keretünkkel álltunk fel. A kapuban Koós Zsolti – igyekszünk majd úgy alakítani az eseményeket, hogy ne tudjanak kapura lõni. Hátvédek: jómagam és Tímár Áron. Töpörtyû is hátvéd akart lenni, mert ott kevesebbet kell futni, de elzavartuk, inkább a középpályán csinálja a húzásait, onnan még tudunk javítani. Elöl pedig Tamás bátyó, Gézka és Bazsa. Mivel a pálya lehetett volna nagyobb is, a tavalyi tapasztalatok alapján 5+1-es csapatokat kellett pályára küldeni. Ez valahogy elkerülte a figyelmünket, de a táborozók tudtak számolni. Rövid töprengés után egyhangúlag megkértük Töpörtyût, hogy kezdjen csereként. A táborozók sokkal bõvebb kerettel álltak ki, gya119

korlatilag a nagyobbak teljes szobája ott ült a pálya szélén, meg egy-két ügyesebb kicsi is, köztük a nagyhangú Udvari Béla, és a civilben bolti tolvaj Barnabás. A többi kicsi meg ott könyörgött, hogy beállhasson, egyre hisztisebben, s egyre kevesebb reménnyel. Az õ dolguk, az csak nekünk jó, ha széthúzás van az ellenfél soraiban. – Gabi, neked kellene a kapuba állni – lépett oda mellém Gézka. – Mezõnyben akarok lenni. A kapuban nem lenne semmi dolgom. – De a Zsolti… Hát õ inkább csak díszítõ motívum. – Nem akarok kapus lenni – közöltem elszántan. Majd pont a Gézka mondja meg, hogy hova álljak! Különben is, sokkal jobb kapus, mint én. – Miért nem állsz be te? – Valakinek gólokat is kell lõnie… – Ott van Bazsa meg Tamás bátyó. Alighogy kimondtam, Tamás bátyó egy hatalmas bikával kiküldte a labdát a pálya kerítésén túli faültetvényre, mellékelve a cipõjét is hozzá. Bazsa nyerítve röhögni kezdett. Összenéztünk Gézkával. – Majd meglátjuk, hogy alakul – kötöttünk kompromisszumot. A kezdés így csúszott, mert bár a kisebb fiúk testületileg a labda után vetették magukat, az sehogy sem akart elõkerülni. Nekem kezdett melegem lenni, szóltam Töpörtyûnek, hogy intézkedhetne, hozzanak ki pár üveg vizet a pályára. Töpörtyû éppen Zsa és Sza 120

között ült, s valami futballtechnikai kérdésrõl értekezett, de azután sikerült rávennie magát a vízhordásra. A lányok nem mentek vele, néha áldozatokat is kell hozni a csapatért… Imával kezdtük a meccset, ahogy egy keresztyén táborhoz illik. Majd nekiláttunk. Az elsõ percekben még csak kóstolgatta egymást a két csapat. Leginkább a táborozók térfelén pattogott a labda, de támadásaink rendre elakadtak Ródliban, úgy tûnt, mintha a csatársorunk tartana tõle egy kicsit. De az ellentámadásokkal nem akadt sok gond, Tímár Áronnal jól összecsiszolódtuk az elmúlt évek során, s most még attól sem kellett tartania, hogy megrúgom a lábát. Épp kezdett unalmassá válni a mérkõzés, mikor Udvari Béla valahogy megpattant a labdával, én elcsúsztam a kiégett füvön, s Koós Zsolti egyszerre azt vette észre, hogy már csak õ áll szemben az ellenfél csatárával – aki nem is teketóriázott sokat, egyenesen kapusunk szeme közé lõtt, Zsolti meg azt se tudta, hogy húzza össze magát. Bombagól! – Oké, semmi baj – nyugtatta magát Tamás bátyó. – Ezt csak azért engedtük, hogy nehogy elmenjen a kedvük a játéktól. – Ja, nem bánunk tovább kesztyûs kézzel velük – értett egyet Gézka. – Zsolti, hozzak bukósisakot? – röhögött Bazsa. Hamar kiegyenlítettünk, a csatársorunk végre rájött, hogy Ródli nagy ugyan, meg akkorát rúg, hogy 121

egy szürkemarhának is elég lenne egy hétre, de lassú. Bazsa meg nem. Hamar el is húztunk 5:1-re, és sikerült megoldani, hogy ne lõhessenek kapura, bár néha csak nehezen. Még volt öt perc a félidõbõl, mikor Töpörtyû úgy döntött, nem vár ránk tovább, s nekiállt kalimpálni, hogy cseréljünk. Egyikünk se hallotta meg, túlságosan el voltunk foglalva azzal, hogy fent akartunk maradni a pályán. Végül az én lelkiismeretem bizonyult a legkeresztyénibbnek, s cseréltem vele. – Na, ezt figyeljétek! – intett Töpörtyû a Kiss lányok felé, s felrohant a pályára. Hát tényleg csak figyeltük. Valószínûleg nem fogta fel, hogy egy hátvéd jött le helyette, mert egyenesen a kapura tört, Gézkától kapott egy passzt, Ródlin és egy másik táborozón is átküzdötte magát, s szemtõl szemben maradt a kapussal. Még egy lövõcselre is jutott az erejébõl, a kapust elfektette, kicsit ugyan kisodródott oldalra, de még tökéletesen szögben egy gólhoz, rúgásra is lendítette hosszú, vékony lábát, és… Barnabás valahogy ott termett hirtelen, elpöccintette a labdát, majd egy hatalmas reccsenés hallatszott, s kidõlt a táborozók kapufája. Utána meg Töpörtyû. – Olyan nincs, hogy valaki kirúgja a kapufát a helyébõl – hitetlenkedett Tamás bátyó. – Az attól függ, hogy milyen mélyre volt beásva – pontosított Tímár Áron. – Minimum húsz centi – dörmögte Ródli. – Teg122

nap csináltuk meg a fiúkkal. Meg körbe is döngöltük, meglocsoltuk. De mindjárt visszarakjuk… Szerencsére Töpörtyû lábát nem kellett sem össze-, sem visszarakni, pedig mindkét lehetõségtõl tartottunk. Az ápolónõi végzettséggel (is) rendelkezõ Emi viszont megállapította, hogy ugyan sem törést, sem ficamot nem lát, azért nem ártana megröntgenezni. Töpörtyû ez ellen tiltakozott, mondván, nincs neki semmi baja. Azt azért eltûrte, hogy négyen levigyük a pályáról. Letettük Zsa és Sza mellé, majd megvártuk, míg Ródliék visszatették valahogy a kapufát a helyére, s ment tovább a meccs. Következõ áldozatunk Koós Zsolti lett. A táborozók ugyanis rájöttek, hogy nem tudnak mit kezdeni a védelmünkkel, így hát messzirõl kezdtek lövöldözni, s amikor sikerült a kaput eltalálniuk, gólt is szereztek. Pedig Zsolti igyekezett, mozgott, egyszer még vetõdni is próbált, de csak annyit ért el ezekkel, hogy elugrott a labda elõl. Tamás bátyó oda is szólt neki valamit, hogy most nem kidobózunk, hanem focizunk, láttam Zsoltin, hogy nem esett neki jól. Ami engem illett, nekem is lett volna néhány epés megjegyzésem, de inkább megtartottam magamnak. Hamar átvették a vezetést, sõt, már az utolsó öt percben jártunk, és csak futottunk az eredmény után. Sõt, Tamás bátyó már nem is futott, erõtartalékai kimerültével beállót kezdett játszani az ellenfél kapuja elõtt, vár va, hogy szórjuk neki a gólpasszokat. Párat kapott is, de azokat rendre mellélõtte, így Gézka úgy 123

döntött, megoldja maga, s mikor labdához jutott, egy irgalmatlan erejû lövést küldött meg a kapuban álló Barnabás felé. Ami valahogy Tamás bátyó hátsó fertályáról pattant le. Tamás bátyó, a beálló szimplán eldõlt, a közönség meg röhögni kezdett. Rosszat sejtve futottam ifivezetõnkhöz, alázatos, szelíd embernek tartottam, de az ilyen helyzetekre nem vonatkozott. Segítettem neki felállni, leporoltam a szemüvegét, Tamás bátyó egyik kezét fájó ülepére szorította, a másikkal meg száraz fûszálakat szedegetett a szájából. – Ez nem normális – motyogta halkan. Valahogy Gézka is odakeveredett. – Bocs – röhögött a maga visszafogott módján. – Kapura ment… – Te hülye vagy teljesen! – közölte vele Tamás bátyó is a maga visszafogott módján. Hirtelen az egész közönség elcsendesedett. Ifivezetõnk zavartan körbenézett, majd intett. – Folytassuk! Szabadrúgás innen. Add ide, majd én elvégzem… – Szabadrúgás? – csuklott egyet Ródli. – Miért? – Hagyd rá – súgtam neki. – Majd visszaadom nektek a labdát. Na de visszatér ve Koós Zsoltira, szabadrúgás után újra támadott az ellenfél, s ezúttal átjöttek a védelmünkön. Udvari Béla vezette a labdát a jobbszélen, Ródli középen tört elõre, Koós Zsolti meg valahol máshol szeretett volna lenni. Udvari Béla azonban ki124

sodródott, s átvitte a labdát az alapvonalon, majd utolsó próbálkozásként egy igen gyenge rúgással beívelte. Koós Zsolti rá sem mozdult a lövésre, mert hát úgyis kintrõl jött, a labda simán lepattant a kapu elé, s ment is volna tovább, ha Zsoltinak nem támad az az ötlete, hogy ha már úgyis ott van, akkor megfogja. Csakhogy a labda furcsán pattant, s kapusunk kezérõl valahogy bekerült a kapunkba is. A táborozók éljenezni kezdtek, Zsolti meg kiabált, hogy kintrõl lõtték, de ez Udvari Bélát izgatta a legkevésbé, éppen hárman ölelgették, mint a legtöbb gól szerzõjét. Tamás bátyó döngõ léptekkel, bár kicsit furcsán riszálva hátrament, s rosszallóan csak ennyit mondott: – Azért ilyen béna lövéseket ne kapjunk már be! Zsolti meg fogta magát, és otthagyta a meccset, hiába könyörögtünk neki, és dicsértük, hogy milyen jól védett meg mennyire szükségünk van rá (senki nem akart kapus lenni). Õ hajthatatlannak bizonyult, látszott rajta, hogy vérig van sértve – Tamás bátyóval amúgy sem volt felhõtlen a viszonya. Mint késõbb kiderült, úgy értette az ifivezetõ megjegyzését, hogy: „Olyan béna vagy, hogy kapd be!” A meccset elvesztettük, a hangulatunkat meg inkább nem írom le. Talán idetartozik az is, hogy már régóta dolgozom egy elméleten, miszerint ha keresztyének fociznak, nagyon jól napvilágra kerül a hívõ jellemük… – Legalább a gyerekek elõtt viselkedhettetek volna! A konyha elõtt ültünk, s elméletileg a délutáni be125

szélgetõs alkalomra készülve imádkoztunk volna, de a lányok túlságosan fel voltak dúlva. – A foci ilyen – világosította fel õket Gézka. – Ugyan már, egyszerûen meghülyültök, amikor focizni kezdtek! – Kovács Katit nem láttam még ilyen dühösnek. Suszter Eszti csak szomorúan nézett maga elé, Zsa meg vigyorgott. – Való igaz – értettem egyet. – Kicsit elragadott minket a hév, de azért nem kell ekkora… – Na meg az, hogy az ifivezetõ lehülyézi az egyik ifist az egész tábor füle hallatára! – Az inkább csak poén volt – magyarázkodott Gézka. Tamás bátyó persze nem volt jelen, mert befutott Roland bácsi, vele beszélgetett. Roland bácsi állítólag csak azért jött korábban, hogy megnézhesse a délutáni jelenetet. – Ilyesmi elõfordul foci közben – nézett Tímár Áron Katira. – Kicsúszik az ember száján. Szerintem senki sem vette komolyan. – Egyedül ti nem vettétek komolyan! Méghozzá azt, hogy hitben elöljárónak kellene lennetek, ehelyett meg… Az órámra néztem. Mindjárt kezdünk. – Khm… – szakítottam félbe a társalgást. – Nem kezdhetnénk meg az imaközösséget? Kicsit erõltetettre sikerült, de a semminél talán több volt. A premierünk, s egyszersmind a gyerekek bemutatkozása nagyon jól sikerült. Õk is jól szórakoztak 126

(az eddigi elõadások szereplõi inkább csak görcsöltek), meg a közönség is. Roland bácsi akkorákat nevetett, hogy még a könnye is kicsordult. – Belõled papnak kellene lenni! – lépett oda hozzám, mikor a beszélgetések is véget értek, s megkezdõdött a vacsoráig tartó rövid szabadidõ. – Ugyan… – hárítottam el. Utáltam azt a nézetet, miszerint minden hívõnek lelkésznek kellene mennie, ha komolyan akarja venni a dolgokat. – Komolyan mondom – mosolygott Roland bácsi. – Megfogod a gyerekeket, és csuda dolgokra lesznek képesek. – Ez csak egy kis bolondozás volt, semmi több. Még ige sem volt benne, mint a legutóbbiban, a medencénél. – Dehogynem, benne volt! – Azért jól esett ezt hallani. – Csak nem szájbarágósan. Az rettentõ unalmas. Szószékrõl még elmegy, de így egy táborban, fiatalok egymásnak… Nem kell mindenben azokat a vén papokat utánozni. Ugye, Tamás tiszteletes úr? – kiáltott oda végezetül Tamás bátyónak, aki éppen lelkifröccs oda-vissza játékot játszott Kovács Katival. Már majdnem sikerült elmagyaráznia, hogy Kati miért érezzen csak lelkifurdalást azért, mert nem tudott szívbõl nevetni Gézka lehülyézésén, mikor Roland bácsi megakasztotta a gondolatmenetét. – Tessék? – lépett oda hozzánk, elõvéve kincstári mosolyát. – Ügyesek ezek a fiatalok, nem? – De – bólintott Tamás bátyó. – Nagyon jó kis 127

ifink van. S még nincsenek is itt mindnyájan. Egyszer igazán eljöhetnél hozzánk, Roland bácsi, tartani egy bibliaórát. – Egyszer majd eljövök – ígérte Roland bácsi, és a szemei hamisan csillogtak. Vacsora elõtt megkeresett Cucu-malac a szobánkból, hogy szeretne szerenádot adni a szerelmének, aki a kettes lányszobában lakik. – Szép gondolat, hajrá – értettem egyet az ötlettel. – De nem tudok zenélni – magyarázta. – Arra gondoltam, hogy te úgyis tudsz gitározni… – Hm… Végül is… – Na meg énekelni sem. Úgyhogy… Csodálkozva néztem a gyerekre. – Tehát én gitározzak meg énekeljek? – Ja. – A te szerenádodon? – Én is pont erre gondoltam. – De akkor miért a te szerenádod? Mit fogsz te ott csinálni? – Hát… állok. – És szerelmesen nézel? – Még gyakorlom addig. A vállára tettem a kezem. – Nézd, Cu… izé, szóval nézd, nem fogok énekelni is helyetted. Oké, látom az elszántságod, segítek is, de csak gitározni. Az éneklést neked kell megoldani. – Huh… – nézett maga elé. – De én… – Hát szereted, nem? 128

– Ö… de. – Akkor meg kell tenned érte. Menni fog, a szerelem mindent legyõz. Amúgy mit énekelsz? – A… a Titkos üzenetre gondoltam. – Az mi? – Egy szám. – Ja. Még nem hallottam. – Majd hozok discmant, s megtanulod. Úgy értem, gitározni. – Van discmaned? – Nincs. Kérek kölcsön. Tudod kitõl? – Álmodozva megcsillantak a szemei. – A lánytól! – Melyik lánytól? – Akinek a szerenád fog szólni! Meg van ez szer vezve. Vacsora elõtt figyeltem fel arra, hogy Gézka valami papírral mászkál, néha megtalál egy-egy ifist, s komoly arccal magyaráz nekik. Legalább néggyel láttam, de biztos akadt olyan eset is, ami a tudtomon kívül történt. Rettentõ kíváncsi lettem, hogy mirõl van szó, de hiába célozgattam, senki sem akart felvilágosítani. Gézkát meg ugye csak nem kérdezhettem meg! Végül vacsora közben sikerült Tamás bátyó mellé keverednem, s mivel vele õszinte és közvetlen a viszonyom, elõálltam a nagy kérdésemmel. – Ó… – hümmögött Tamás bátyó, majd elfogyasztott egy fél paradicsomot. – Az egy levél Gézka kedvesétõl. Én hoztam neki.

129

Néztem rá, szándékaim szerint beszédes szemekkel, de valahogy nem értette meg, mit akarok. – És? – vesztettem el végül a türelmemet. – Mit és? – Mi van a levélben? – Honnan tudjam? Az nem ránk tartozik. Hozzá tudtam volna vágni valamit. Morcosan ültem mellette, s dühömet igyekeztem a lekváros kenyeremre fordítani. – Imádkozhatnál Gézkáért – szólalt meg Tamás bátyó kis idõ múlva. – A kedvesével… hm… szóval nincs velük minden rendben. S most, hogy te vagy a tábor vezetõje, kicsit a te felelõsséged is Gézka lelki állapota. Hogy alkalmas legyen a szolgálatra, meg hasonlók, tudod… Szóval imádkozz érte, jó? És mi lenne, ha elmondaná, hogy… Hagyjuk. De azért megkapta a magáét Tamás bátyó is, én legalábbis Isten ujját láttam abban, ami áhítat közben történt. Már az elõjelek is erõsen baljósnak tûntek. Mikor gyülekeztünk az istállóban, akarom mondani kápolnában, Ródli rálépett az egyik kismacska farkára. A kis dög úgy visított, hogy még kolompolni sem kellett, egybõl összefutott mindenki. A lányok egybõl ápolni kezdték a két kismacskát, nem lehetett eldönteni, melyikük ismerkedett meg közelebbrõl Ródli szandáljával, így a biztonság kedvéért mindkettõt megvigasztal-

130

ták. Alig bírtuk rávenni õket, hogy elzárjuk a macskákat a szokott helyre, s elkezdõdhessen az áhítat. Gyors létszámellenõrzés, s kiderült, hogy egy gyerek hiányzik. Hamarosan neve is lett, Barnabás, a kis szõke herceg, civilben bolti szarka. Szóltam Töpörtyûnek meg Kovács Katinak, hogy kezdjenek énekeltetni, majd én intézkedem. Nem kellett sokáig keresnem, fent feküdt a szobában az ágyában, egykedvûen bámulta a plafont. – Gyere áhítatra – szóltam neki. Nem mozdult. – Rád várunk, gyere, már elkezdõdött! A plafont érdekesebbnek találta. Pedig Tamás bátyó azért nem szokott olyan unalmas lenni. Hm. Leültem a szomszédos ágyra, s egy darabig néztem Barnabást. Õ meg a plafont. – Hazamegyek – közölte végül. – Persze, nemsokára mi is. – De én ma este. – Már hogy mennél haza ma este? – Hát fogom magam, azt’ úgy. – Sötét van már. – Hanyagul vállat vont. – Meg messze is laktok. Kocsival hoztak ide, nem emlékszel? Együtt jöttünk. – Már voltam kint éjszaka – jött a válasz. – Amikor a nagymamámhoz szöktem. Én nem félek a sötétben. Valami mással kell próbálkozni… – Miért akarsz hazamenni? – érdeklõdtem. – Rossz a tábor. Nem esett jól, hogy ezt mondta. 131

– Nagyon rossz? – Ja. Mindig fürdeni kell, s még a víz is ráz. El nem tudtam képzelni, honnan szedik ezt a sületlenséget… – Ennyi? Hogy fürödni kell? – Meg mindig megmondjátok, hogy mit csináljak. Áhítat, alvás meg … – Ez hittanos tábor, tudtad, amikor idejöttél. – Én csak focizni akarok. De a Koós Zsolti azt mondta, ha nem teszem le a labdát, ki fogom pucolni a vécét. – Ezért akarsz hazamenni. Hallgatott egy kicsit. – Nem akarok hazamenni – ismerte el végül. – Inkább csak elszökök. Csavargok egyet. – Nekem eddig úgy tûnt, mintha jól éreznéd magad itt. Erre nem mondott semmit. – Én szeretném meghallgatni Tamás bácsi áhítatát – folytattam. – És szeretném, ha te is lejönnél velem. Aggódtam érted, hogy hol vagy. Végre elfordult a plafontól, s rám nézett. – Aggódtál? – Ja. Nagyon sokáig nem mondott semmit, végül sóhajtott egyet, s felült az ágyon. – Este mesélsz nekem? – kérdezte. – Meséljek? – csodálkoztam. – Mit? Nem nagyon ismerek… meg mesekönyvem se nagyon van… – Mesélj a Bibliából. 132

Végigmértem a kócos, maszatos szõke kisfiút. Már rég nem abban a korban járt, amikor mesélni szoktak nekik, sõt, azt hiszem, a többségnek ez elég ciki lenne. Kérdés, hogy neki meséltek-e valaha? Egyszer el kell kezdeni… – Jó, mesélek neked. De ha elcsavarogsz, akkor nem tudok. – Maradok. Megegyeztünk. Visszatér ve Tamás bátyóra meg Isten büntetésére, pár perccel azután, hogy leértünk, s elfoglaltuk helyünket a kápolnában, a szürkülettõl homályos udvarra becsörtetett egy nagy sárga markoló, s iszonyatos zúgással elkezdte kaparni a földet a focipálya mellett. Tamás bátyó épp áhítata csúcspontja felé közelített, de még szószéken edzett hangja is kevésnek bizonyult a markoló zúgásával szemben. Egy idõ után kifejezetten mulatságosnak tûnt, hogy erõlködik, erõlködik, de ugyanannyi eredményt ér el, mintha csak tátogna. A gyerekek meglepõ fegyelemmel viselték a helyzetet, de Bazsa úgy vigyorgott, mint egy vadalma. Tamás bátyó végül feladta, intett, hogy mindenki maradjon a helyén, s kisietett, láttam már, érlelõdik benne, mit mond majd a markoló vezetõjének. Mint a tábor egyik elsõ embere én is illetékesnek éreztem magam, követtem hát, pár lépéssel lemaradva persze, biztos, ami biztos. A markoló fényszórói elvakítottak minket. Tamás bátyó megállt a monstrum mellett, s hadonászni kez133

dett, hogy észrevegyék. A gép kis idõ múlva leállt, s nyikorogva kinyílt a vezetõfülke. – Mit csinál maga itt? – üdvözölte méregtõl remegõ hangon Tamás bátyó a gépkezelõt. – Ez egy egyházi tábor, és éppen bibliaórát tartunk, mikor… A reflektorok fényében lassan sikerült kivenni, hogy Roland bácsi áll elõtte. – Bibliaórát bármikor lehet tartani – közölte Tamás bátyóval. – De ez a gép csak most ért rá, hogy kivonuljon ide a puszta közepére. Ha a héten nem kezdjük el kiásni az emésztõt, akár be is zárhatják a tábort. – Ö… – Tamás bátyó egy darabig csak kereste a szavakat. – Bocsánat, nem tudtam… Ö… kérhetnék egy percet, hogy befejezhessem az alkalmat? – Akár többet is – bólintott Roland bácsi, majd intett a fülkében maradt gépkezelõnek, hogy várjon. Be kell valljam, volt bennem némi káröröm. Most legalább ifivezetõnk is átérezhette, milyen az, amikor nem tud meg olyan lényeges információkat, amik pedig õt is érintik. Mint mondjuk azt, hogy este jön a markoló. Vagy hogy mi a fene baja van Gézkának a barátnõjével, amit egyébként mindenki tud, csak én nem! (Hogy az égbõl pottyant tábor vezetõségrõl már ne is beszéljek. ) Gézka nyitotta meg a sort, de hamar rá kellett jönnöm, hogy ez az este tele lesz szerelemmel, s nemcsak a romantikusnak ígérkezõ szerenád miatt. Elõször Töpörtyûre figyeltem fel, aki egy papírlap134

pal Gézkához vonult, s komolyan diskuráltak valamirõl. Tekintve, hogy most Töpörtyû vágott gondterhelt képet, Gézka meg olyat, mint mikor bölcs tanácsokat szokott osztogatni, arra a következtetésre jutottam, hogy az a papírlap nem a Gézkáé, s ezúttal Töpörtyû készül valamire. Igazam is lett, mert még a takarodó elõtt megláttam Zsa-t, amint egy feltûnõen hasonló papírlappal mászkál, majd Suszter Esztivel elvonulnak valahová. Érdekes fejlemények. Nem sokkal takarodó elõtt keresni kezdtem Kovács Katit, mert vele együtt szoktuk körbejárni a szobákat. Alig találtam meg, akkor meg alig hittem a szememnek. Tímár Áronnal üldögélt kettesben a tábor egyik legsötétebb sarkában, s Áron mintha közelebb ült volna hozzá, mint a normális távolság. De lehet, hogy csak a sötét miatt láttam így. Elõször megdermedtem, nem tudtam, mitévõ legyek. Végül úgy döntöttem, hogy még a szerelmespároknak is akadnak kötelességeik, így halkan köhécselve közelebb mentem, jelezve, hogy alvásidõ van, s kellene menni énekelni a takarodó mellé. A markoló persze pont az éneklés közben távozott, de ez a nap már csak ilyen. Takarodó után nem sokkal Tamás bátyó is lelépett, szerintem már ment volna korábban is, csak nem akart addig, míg Roland bácsi is itt van. Az órámat nézegettem, fél órával takarodó utánra beszéltük meg a szerenádot Cucu-malaccal, akkor 135

még úgysem alszik senki. Természetesen Kovács Katival is egyeztettem, de kétlem, hogy most ez izgatta volna. A konyha elõtt ültünk az ifisekkel, bár azt vettem észre, kezdünk két részre szakadni, méghozzá fiúlány alapon. Arra a következtetésre jutottam, hogy a ki tudja mióta alakuló, de az utóbbi pár órában viharos sebességgel kibontakozó eseményeket kell megbeszélni, ezért ez a nagy elkülönülés. És persze én nem tudok senkirõl semmit! Kovács Kati jelezte, beszélt a szakács nénikkel, s abban maradtak, hogy utolsó nap mi fogunk fõzni, õk hagy pihenhessenek. (Mi meg végre együnk egy jót…). Beleegyeztek, már csak azt kell eldönteni, hogy mi legyen az ebéd. Õ valami jó kis bablevesre gondolt, meg palacsintára, kérdés, hogy ki tud palacsintát sütni? Én jeleztem, hogy tudok, hamarosan lett jelentkezõ mindhárom serpenyõre. Na, ez jó lesz. De mi a helyzet Tímár Áronnal? Errõl valahogy nem jutott eszébe mesélni. Cucu-malacra a megbeszélt helyen, a kápolna-istálló elõtt vártam. Mikor már húsz percet késett, kezdtem arra gyanakodni, hogy hiába. Letettem a gitárom, s fellopakodtam a szobánkba. A fiúk már nagyban horpasztottak, köztük Cucu-malac is. Egy darabig döbbenten álltam, mert személy szerint más elképzeléseim akadtak a szerelemrõl meg a szerenádozásról, de végül mérges lettem, odaléptem a túlontúl álmosra sikerült Rómeóhoz, és felráztam. 136

– Hé, öregfiú, te alszol? Zavartan hunyorgott. – Mi, mi van? – Szerenád van! Hunyorgott tovább. – Ja… – kapcsolt végül. – Mindegy… Majd holnap. Most hagyjatok aludni… Hát hagytam. Az ifisekhez visszatér ve láttam, hogy a fiúk eltûntek valahová. Suszter Eszti felvilágosított, hogy elvonultak a kápolnába imaközösséget tartani. Mivel nem szeretem az ilyen alkalmakat megzavarni, na meg éhes is voltam, inkább bevonultam a konyhába, hogy készítsek magamnak valami harapnivalót. A lányok meg kint beszélgettek, nem valami halkan. – Nagyon felkavart – szipogta Kovács Kati. – Pedig nem most tudtam meg, hogy õ… Imádkoztam is, útmutatást kér ve, egy csomót görcsöltem az ige fölött, hogy jaj, uram, csak nehogy õ legyen, akit nekem szánsz… mert én õt valahogy nem… – És mit mondott az Úr? – kérdezte Zsa. Hm, gondoltam, a másik érintett. Igyekeztem minél halkabban kenni a lekváros kenyerem. – Sem igent, sem nemet… Tamással is beszélgettem, õ azt mondta, Isten nem akar minket távirányítóval vezérelni, vannak olyan döntések, amiket igenis nekünk kell felelõsen meghoznunk. Úgyhogy én

137

meghoztam, hiszen nem tudnám õt úgy szeretni, ahogy… ahogy kellene. S ma ezt el is mondtam neki. Elkészült a kenyér, de tartottam tõle, hogy fontos információkról maradok le, ha most kimegyek a konyhából, így óvatosan leültem, s enni kezdtem. – Biztos megviselte szegényt – merengett Suszter Eszti. – Áron nagyon érzékeny tud lenni. – Én is! – csattant fel Kovács Kati. – Tudjátok, mit mondott? Azt, hogy neki egyértelmûen kijelentette az Úr, hogy én leszek a felesége, s ezt jobb, ha tõle tudom, bár lehet, hogy az én szívem még nem kész arra, hogy az Úr parancsait elfogadja. Kapott is erre egy igét, miszerint ne hányjátok gyöngyeiteket a disznók elé… Mert az a kijelentés, amit õ kapott az Úrtól, olyan, mint egy igazgyöngy. Csak nem mondta a helyén, ezért nem lett aranyalma ezüsttányéron, vagy mi a csoda. Hát ez majdnem olyan jó, mint a Cucu-malac szerenádja, állapítottam meg. Kezdtem azt is sejteni, hogy hova lettek a fiúk, s hogy mi lehet az „imaközösség” tárgya. – Szóval felkavart – szipogott újra Kovács Kati. – Mintha én valami disznó lennék… A disznókról jut eszembe, vajon Töpörtyû mit intézett Zsa-val? Sajnos ezt épp annyira nem tudtam meg, mint hogy mi a gond Gézka barátnõjével. Holnap strand, se ebéd, se délutáni jelenet, egy kis pihenés nem árt… Csak nehogy essen az esõ.

138

Ötödik nap Víz min den men nyi ség ben. Meg szál lunk egy stran dot, Bazsa fel ál lít ja a leg rö vi debb áhí tat vi lág re kord ját, Tö pör tyû vel pe dig be ne ve zünk az egy fõ re ju tó na pi meg té rí tet tek fu ta má ba. Reggel természetesen esett. Méghozzá úgy, hogy akárki megmondhatta volna, egész nap esni fog. Egy kis futó nyári zápor bármikor jól jön, de ez hosszú, nyúlós, gonosz esõ volt. A tábor összes napját kánikula kísérte végig, hogy szinte semmit sem tudtunk tõle csinálni, most meg, amikor direkt jól jönne egy kis kánikula… – Bizony, a ti gondolataitok nem az én gondolataim, és a ti utaitok nem az én utaim, így szól az Úr! Jó reggelt! – köszöntött Gézka, majd az égre mutatott. – Úgy látom, az Úr mást ter vezett erre a napra, mint mi. – Esik – állapítottam meg letörten. – A Bibliában nagyon erõteljes szimbólum az esõ – folytatta Gézka. – Biztos vagyok benne, nem véletlen, hogy ilyen idõ van ma, amikor strandolást ter veztünk. Ennek üzenete van. – El se kell mennünk, levetkõzünk fürdõgatyára 139

azt’ rohangálunk pár kört – vigyorgott Bazsa, láthatóan már elfeledkezett a legutóbbi futásról, amit róla neveztek el. – Most akkor készítsük össze az uzsonnacsomagokat, vagy ne? – érdeklõdött Kovács Kati. – Jó sáros az út, megnéztem – jelentette Koós Zsolti. – Még jó, hogy van néhány kész bibliaórám a hívõ élet konfliktusairól. – Gézka nagyon állhatatosnak bizonyult. – Ha úgysem tudunk semmit sem csinálni, beülhetnénk a kápolnába. Délelõtt lehetne egy bibliaóra az áhítat után, délután meg kettõ. Az esti áhítatot Töpörtyû tartja. Azt hiszem, ekkor döntöttem el, hogy csak akkor maradunk a táborban, ha egy második özönvíz lesz. Ha meg az lesz, akkor úgyis mindegy, hol vagyunk. – Nem akarok hosszúnadrágot meg pulóvert húzni, ha strandra megyek! – nyavalygott az egyik kislány. – Lehet vízipisztolyt vinni? – Leejtettem a sárba az uzsonnámat! – Nagyon messze van a buszmegálló? – Akkor én most mehetek vagy nem? Ez utóbbi Robi volt. Úgy rémlett, mintha tegnap a meccs után ruhástól beleugrott volna a medencébe, s azt mondtam volna neki, hogy ma nem jöhet velünk. De, elnézve az idõjárást, lehet, hogy az lenne a jutalom, ha nem kellene jönnie. Na meg nem vagyok haragtartó… 140

– De, gyere. A strandon viszont viselkedni! – Jó – bólintott, elindult valamerre, majd megállt s visszanézett. – Beszélünk majd valamikor? – Most is beszélünk – homályosítottam fel. – De… nem így, hanem személyesen. – Ja, úgy… jó, majd a strandon. – Biztos jó ötlet? – lépett hozzám Töpörtyû. – És ha ilyen lesz egész nap? Az égre sandítottam. – Az elõrejelzés nem mondta, hogy egész nap esni fog – próbáltam magamat is bátorítani. – Egyáltalán nem mondott esõt mára. – De… Ha egész napos esõ lenne, azt biztos észrevették volna. Különben is, nézz csak Kecskemét felé, határozottan tisztul arra az ég. – Hol? Ott? Hát… Bámultuk egy darabig, s minél jobban erõltettük a szemünket, annál inkább úgy tûnt, hogy alig vannak arrafelé felhõk. Sõt, szinte már süt is a nap. – Ti meg mit néztek? – rántott minket vissza a vizes valóságba Kovács Kati hangja. – Hát az eget – feleltem, bár szerintem egyértelmû volt. – Arra Kecskemét felé már egész tiszta – mutatta Töpörtyû. – Az pont a másik irányban van – sóhajtotta Kovács Kati. – Na, akkor mi lesz? Tényleg menjünk? – Te mit mondasz? – Nem tudom. Nem ter veztünk semmi mást mára. De… Szóval nem tudom. 141

– Mi lesz, ha késõbb sem süt ki a nap? – tért vissza Töpörtyû a kezdõmotívumhoz. Nem maradt más hátra, csak belekapaszkodni a döntésembe. – Akkor nem strandra megyünk, hanem sétálunk egyet Kecskeméten. De sütni fog a nap, és fürdünk egy nagyot. – Honnan veszed? – Imádkoztam érte. Na, erre mondjanak valamit! A buszmegálló közelebb volt, mint a templom, de nem sokkal. Az út viszont vendégmarasztalóan sárosnak bizonyult. És közben egyre csak esett. Nem nagyon, igazából észre sem vette az ember, csak mikor már csurom vizessé vált. – Jó a buli – dörmögte Ródli. Nem tudtam rájönni, hogy érti. Az egyik alsós kislány nyaggatni kezdte Bazsát, hogy vegye a nyakába úgy, mint legutóbb, de mikor Bazsa meglátta, hogy a kislány cipõin két-két kiló sár fityeg, nemet mondott. A kislány meg csak nyaggatta tovább, végül kergetõdzni kezdtek. Bazsa kezdett belejönni, csinált egy indulócselt, amivel úgy megtévesztette a fogót, hogy az egy pocsolyában kötött ki. – Na most aztán jól nézel ki! – korholta Kovács Kati. – Neked is lehetne több eszed! – fordult Bazsához. – Épp elég ez az esõ, most meg a sarat is le kell kaparni róla!

142

Kovács Katin láttam, hogy úgy érzi, pár gyerekkel több van a táborban, mint kellene. – Ez egy hitbõl való döntés – keveredett mellém Töpörtyû. – Esõben strandra indulni… – Valami hitbeli gyengeségre gyanakszol? – kérdeztem, kicsit talán harapósabban a kelleténél. – Nem, éppen ellenkezõleg – biztosított gyorsan Töpörtyû. – Egész idáig ezen gondolkoztam, s végül arra jutottam, hogy a te döntésed egy hitbõl való döntés. Mert a hit a nem látható dolgok létérõl való meggyõzõdés. Az meg, hogy napos strandidõ lesz, egy nem látható dolog, mi mégis úgy teszünk, mintha… – Akkor ez most bátorítás? – kérdeztem óvatosan. – Hát… ja – vigyorgott Töpörtyû. – Igazi lelki ember vagy. – Kösz – bólintottam. – Amúgy észrevetted, hogy elállt az esõ? Sõt, mire kiértünk a buszmegállóhoz, már a nap is kikandikált néha-néha a felhõk közül. – Lábtakarítás, gyerünk! A jobb napokat is látott Ikarus felkapcsolt vészvillogókkal állt a megálló vizes aszfaltján, a gyerekeink meg nagyban kaparták a sarat a lábukról. A sofõr ugyanis a fél bandát visszazavarta, mikor meglátta, hogy néznek ki. Mondjuk erre mi is gondolhattunk volna, csak a megérkezés feletti öröm valahogy elfeledtette. – Kedves ember – morogta Töpörtyû, miközben a busz abroncsába törölgette a lábát. 143

– Lehet, hogy pont azért alakult így, mert neki kell bizonyságot tennünk – méregette fél szemmel Gézka. – Bazsa, van nálad igéskártya? – Még egy pár van… Gézka húzott egyet, majd felderült az arca. – Bizonyságot fogok tenni neki – közölte elszántan. Mire végre felkeveredtünk a buszra, s Kovács Kati kifizette a menetdíjat, már mind a sofõr, mind a régebbi utasok kellõképpen idegesek lettek. Az összes szabad ülõhelyet megszálltuk, a kicsiket hármasával-négyesével ültettük, de még így is állni kellett egy csomó fiúnak. (Õk ugyan leültek, de átadattuk a helyet a lányoknak. ) A nagyobb fiúk kiszúrták, hogy egy feltûnõen hidrogénezett hajú szépség is utazik a hátsó traktusban, s valahogy odakeveredtek mellé. (Az utazás végére Ródli még a telefonszámát is megszerezte, de mint kiderült, csak egy igét akart neki küldeni. Legalábbis ezt mondta, mikor Töpörtyû kérdõre vonta, hogy keresztyéni dolog-e csajozni a buszon. – Minden nap egy ige a mobilra… – bólintott Töpörtyû. – Hm, ez nem is rossz. Hé, Zsa, mi is a telefonszámod?) A busz nagyot nyögve megindult, az ablakok szép fokozatosan bepárásodtak, ahogy egy tábornyi gyerek elkezdte kipárolgatni az esõvizet magából. Az egyik néninek megfájdult a feje a párától, mire kinyittatta a tetõablakot Koós Zsoltival. Erre egy másik néninek megfájdult a feje a huzattól, s elkezdett veszekedni Zsoltival, majd a szomszédjának ecsetelte a mai fiata144

lok viselkedését. (Zsolti már igencsak harminc felé járt, s gyakran hivatkozott arra, hogy õ milyen öreg. ) Gézka nekiállt becserkészni a buszvezetõt, aki a bajsza alatt morogva figyelte az utat. Mivel nem tudott jobbat kitalálni, megkérdezte, hogy mennyi idõ múlva érünk be Kecskemétre. – Húsz perc. A rövid válasz kicsit megakasztotta Gézka lendületét, lázasan gondolkozott azon, hogy folytassa tovább. Arra a következtetésre jutott, hogy megérdeklõdi, mennyit fogyaszt ez a busz százon. A sofõr csodálkozva Gézkára nézett, majd felemelte az ujját, s egy táblára bökött, ami a feje fölött lógott: A SOFÕRREL MENET KÖZBEN BESZÉLGETNI TILOS! – De kitoltam vele! – mosolygott Gézka, mikor beszámolt missziói útjáról. – Az igés kártyát beledugtam a zsebébe, mikor leszálltunk. Kicsit elszégyelltem magam. Én végig azon mérgelõdtem, milyen rondán szólt hozzánk a sofõr, mikor fel akartunk szállni a buszára, s eszembe sem jutott, hogy neki is elmondhatnám az evangéliumot. A strandhoz ér ve két dologgal szembesültünk: a nap egyre szebben süt, s kezd kifejezetten meleg lenni, a strand viszont még nincs nyitva. Negyed órával korábban értünk oda a kelleténél. Egy darabig tanácstalanul álldogáltunk, majd arra a döntésre jutottunk, hogy letáborozunk a stranddal 145

szembeni parkban, s megejtjük a reggeli áhítatot, amire Bazsa készült. Ha egyszer bemegyünk, akkor úgyis nehezen tudunk majd ilyesmire koncentrálni. A járókelõk vetettek ránk néhány rosszalló pillantást, de nem törõdtünk vele, körbeültünk a vizes fûben (nedvesebbek már úgysem leszünk), Bazsa zavartan vigyorogva elõbányászta a Bibliáját, s kezdetét vette az áhítat. Gézkát kérte meg, hogy imádkozzon elõtte, az éneklést meg senki sem hiányolta. Gézka után felolvasta az igét: – „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy az õ egyszülött fiát adta, hogy aki hisz õbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. ” János 3,16. – Kis hatásszünet. – Ez az ige nagyon sokat jelent a számomra. Igazából ez volt a megtérési igém. Amikor megtértem, akkor értettem meg, hogy mit jelent. Azt jelenti, hogy Isten az egész világot nagyon szerette. Illetve szereti. És mivel én is a világon vagyok, engem is jelent. Hogy Isten szeret engem is. És a fiát azért adta, hogy én is szerethessem õt. Jézus meghalt értem is. És értetek is. Amikor én ezt megértettem, megtértem és hívõ lettem. Azért vagyok most itt, és azért beszélek nektek errõl. Mármint Istenrõl. És azt kérem, hogy ti is értsétek meg ezt az igét, s ti is térjetek meg. Ö… Ámen. Töpörtyû, befejeznéd imádsággal? Néhány gyerek fel sem fogta, hogy áhítat van, s már vége is volt. Nyitásra pont odaértünk a strandhoz.

146

Miközben az öltözõk felé baktattunk, Töpörtyûvel és Gézkával megvitattuk Bazsa áhítatát. – Ja, jó volt – adtam meg az alaphangot. – Az ige köré épült a mondanivalója… – Textusszerû volt – bólintott Gézka. – Jól meg is magyarázta az esetleges homályosabb részeket – csatlakozott Töpörtyû is. – Sokan szoktak problémázni a „világ” jelentésén, ezt is letisztázta. – Az idõtartama is pont megfelelõ volt, azt a pár percet jól kitöltötte – elemeztem tovább. – S nem használt olyan fordulatokat, kifejezéseket, amiket a gyerekek nehezen értettek volna. – Gyülekezetszerû volt – bólintott Gézka. Õ jól ismerte ezeket a szakkifejezéseket. – Sõt, nem egyedül csinálta, hanem két másik szolgálót is bevont az imádság vezetésébe – mutatott rá Töpörtyû. – Egyszóval: példaértékû áhítatot hallhattunk. S komolyan is gondoltuk. A strandon volt egy gyerekmedence, jó 120 centi mély, mellette egy melegvizes medence idõsebbeknek, kicsit távolabb pedig egy rendes méretekkel rendelkezõ feszített tükrû úszómedence. Ez utóbbiba csak bizonyos kiválasztott nagyok mehettek, megbeszéltük az ifisekkel, hogy milyen sorrendben fogunk ott felügyelni. Már kifejezetten meleg volt, mégsem akarta senki sem szóba hozni, hogy igazából az én hitbõl való lépésem hozott el minket idáig. Egyelõre viszont csak 147

minket hozott, rajtunk kívül alig néhányan lézengtek a strand területén. Nem is baj, olyan gyerek nincs, aki nem fröcsköl, ha vízbe kerül, s ezt kevesen szokták tolerálni. Én a magam részérõl a melegvizes medencét választottam, Koós Zsoltival, Kovács Katival és Zsa-val együtt beültünk. Itt végre megkaptam az elsõ óvatos elismeréseket azzal kapcsolatban, hogy jól döntöttem az indulással. Hátradõltem, éreztem, hogy a jó meleg víz körülölel, s jólesõ fáradtság önt el. Ez igen. Így kell élni. Egy könnyû, nyugis nap elé nézünk. – Nem meséltél nekem. Egész idáig nem ugrott be, hogy mit is akarok én Barnabással, pedig reggel óta ezen gondolkoztam. Hát most már beugrott. – Ö… igen. – Pedig azt ígérted, hogy mesélsz. – Elfelejtettem. Nagyon sajnálom. – Direkt azért nem mentem el a táborból. Akár el is mehettem volna. – Nem, ugyan már… Mesélek neked ma este. – Addigra elmegyek. Most mesélj! A körülöttünk üldögélõ bácsik kezdtek furcsán nézni rám, így intettem Barnabásnak, hogy menjünk ki a medencébõl. A magunkkal hozott pokrócokból jó kis táborhelyet alakítottunk ki egy facsoport mellett, páran mindig ott lézengtek közülünk, így bátran ott

148

mertük hagyni a cuccainkat. Megtörülköztünk, majd leültünk az egyik szabad plédre. – Azt mondtad, a Bibliából fogsz mesélni. – Jó, akkor onnan. – Igazából nem nagyon tudtam mit kezdeni ezzel a szituációval, de ha már megígértem… – Na, nézzük… Találomra felütöttem az Újszövetséget. Az a rész került a szemem elé, ahol Jézusért jön az anyja meg a testvérei, hogy hazavigyék, mert szerintük Jézus megõrült. Jézus meg közli, hogy akik hallgatják az õ beszédét, azok az õ anyja és testvérei. Elmeséltem neki a történetet, majd megkérdeztem tõle, hogy szerinte Jézus kire mondta azt, hogy azok az õ testvérei? – Hát akik nem engedték oda az anyját – vágta rá Barnabás. – Csak azok? – Hát meg az igaziak. – Azt mondta, hogy akik hallgatják az õ beszédét. Te hallgattad már Jézus beszédét? – Hát már rég meghalt, nem? – Egyrészt nem, másrészt nem csak õ mondhatja… izé, úgy értem, hogy ha pl. itt a táborban vagy a templomban beszélnek Jézusról, akkor már az is annak számít, vagyis a beszéde hallgatásának. Na, ezt jól megmondtam. – Aha – értett egyet Barnabás, minden különösebb meggyõzõdés nélkül. – Vagyis már te is hallottad – próbáltam rávilágítani a dologra. – Te is Jézus testvére vagy, Jézus szerint. – Én? – csodálkozott Barnabás. 149

– Igen. Annyira fontos vagy neki. – Akkor az nem sok – közölte velem. – Az nem sok? – Az igazi testvéreimnek sem vagyok fontos. Még örülnek is, ha nem megyek haza. – De… – Na erre mondjon valami okosat az ember! – Jézus nem így viselkedett a testvéreivel. – Hát itt is épp nem törõdött velük – mutatott rá Barnabás. – Jöttek érte, és nem engedte be õket. Egyre jobb. – De utána beengedte – magyaráztam. – Õ gondoskodott az egész családról, miután az apukája meghalt. – És nem jött másik apuka? – Milyen másik apuka? – Nálunk mindig jön másik apuka, ha az egyik elmegy. Van, mikor kettõ is van. Kell nekem a Bibliából mesélni… – Ott nem jött másik – próbáltam rövidre zárni a dolgot. – És Jézusnál az a szó, hogy „testvér”, olyan embert jelent, aki nagyon fontos a számunkra, akinek a lehetõ legjobbat akarjuk. Tudod, Barna, ha így értjük, mi is testvérek vagyunk. Fontos nekem, hogy érzed magad, meg hogy biztonságban legyél. Ezért aggódtam tegnap érted, amikor el akartál menni. És nem azért éreztem így, mert olyan jólelkû lennék, vagy ilyesmi, hanem mert Jézus azt szeretné, ha minden embert úgy szeretnénk, ahogy õ. Még téged is. Emlékszel, mint mondott Bazsa a reggeli áhítaton? Barnabásnak furcsán csillogtak a szemei, s végül 150

szelíden elmosolyodott. Ilyen mosolyt még nem láttam az arcán a tábor kezdete óta. De utána zavartan összeráncolta a homlokát. – Volt ma reggel áhítat? – Amúgy ezt minden táborban eljátssza – rágcsált egy csõ fõtt kukoricát Kovács Kati. – Tavaly Emit nyaggatta állandóan, hogy hazaszökik, ha nem lesz ez vagy az… Zavartan babráltam a törülközõmmel. – És, hazaszökött? – Ugyan már! – csóválta a fejét Kati. – Mindenhol szívesebben van, mint otthon. Most is azért kezd megkergülni, mert érzi, hogy egyre közeleg a tábor vége, s haza kell mennie. De úgy látom, szeret veled lenni. Meg kellene hívnod picifire. – Megpróbálom – bólintottam. – Tényleg ilyen gáz, ami otthon van neki? – Igen. Szegény kiskölök. Kezdtem úgy érezni, hogy szerencsétlenebb igeszakaszt nem is választhattam volna. Dél körül kiosztottuk a nagy fekete nejlonzsákokban magunkkal hozott ennivalót, majd az ifis fiúkkal elvonultunk a büfébe. Gézka hamburgert rendelt, Töpörtyû hot-dogot, Bazsa amerikai palacsintát, Tímár Áron tocsogós kolbászt mustárral (Bazsa nevezte el így, mert tocsogott a zsírban), én meg két csõ fõtt kukoricát. Koós Zsolti a pokrócoknál maradt, s tábori kaját evett a lányokkal. Találgatni kezdtem, hogy miért teszi ezt, esetleg õ is nekilátott az udvarlásnak, de 151

nem tudtam rájönni, ki lehet a kiszemeltje. Bár a korábbiakat is csak akkor vettem észre, amikor már teljesen kibontakoztak. Ennyire vak lennék? Vagy csak túlságosan elfoglalt? – Kár, hogy csak egy napot jövünk strandra. Betervezhettünk volna kettõt is – nyammogott Gézka. – De akkor kevesebb ige lesz a táborban – vetettem közbe. Gézka ezen elgondolkozott, láthatóan elevenjére tapintottam. – Tarthatnánk itt is bibliaórát – találta meg végül a megoldást. – Itt van nálam egy vázlat a hívõ élet konfliktusairól… Elõbb-utóbb biztos meg kell majd hallgatnunk, de inkább utóbb… – Jut eszembe – próbáltam kimanõverezni a témát –, holnap mi lesz a délutáni alkalmon? Azt is ti tartjátok Töpörtyûvel, nem? – Majd megint befürdünk egy jót! – kuncogott Bazsa tele szájjal. Gézka rosszallóan végigmérte, majd visszafordult felém. – Dávid és Betsabé története – mondta. – Elõtte az ifisekkel eljátsszuk a medencénél, majd tartok egy bibliaórát az igével kapcsolatban. Egyébként ez az egyik része a sorozatomnak. Láttam rajta, hogy várja, megkérdezzem, milyen sorozat, de már elõre tudtam a választ. – Te még nem is voltál a nagymedencében – váltott témát Bazsa, bár akadtak sejtéseim, hogy eddig se nagyon követte.

152

– Ö… hát a termálmedencében figyeltem a gyerekekre – magyaráztam. – De oda nem is nagyon mennek be a gyerekek – mutatott rá Töpörtyû. – Viszont nagyon jól rá lehet látni a gyerekmedencére – vágtam vissza. Mi közük hozzá, hogy hol fürdök? – Ródlival fogadtunk – vigyorgott Áron a tocsogós kolbász mögül. – Ródli azt mondta, azért nem jössz be a mélyvízbe, mert nem tudsz úszni. Mi meg mondtuk, hogy tudsz. A vesztes vesz egy egész doboz jégkrémet a másiknak. – Úgyhogy számítunk rád – biztatott Töpörtyû is. Csak ez hiányzott nekem… Mikor már nem lehetett tovább húzni a dolgot, vetettem egy vágyakozó pillantást a termálmedence felé, majd fogtam a törülközõmet, s átvonultam a nagymedencéhez. Meg velem együtt a fél tábor. Felmerült bennem, hogy közlöm Ródlival, nem tudok úszni, s akkor az ifis fiúk jól megjárják, kell nekik az én bõrömet vásárra vinni… De végül gyõzött a betyárbecsület. A nagymedencét ellepték a táborozók, akiknek meg volt engedve a úszás ott is, egybõl a vízbe vetette magát, a kisebbek meg a medence szélére telepedtek. Ellenõriztem a víz hõmérsékletét. Rosszabbnak bizonyult a vártnál. Bazsa azt javasolta, hogy próbáljam ki a zuhanyt, segítõkészen oda is vezetett alá, s 153

rám nyitotta a csapot. Majdnem összeestem, annyira sokkolt a dolog, valami miatt azt hittem, hogy meleg víz fog folyni rám. De ezek után már tényleg nem tûnt olyan hidegnek a nagymedence vize. Nagy kínok közt beleereszkedtem, majd elúsztam egyik végétõl a másikig. Nem volt egy világrekorder tempó, de nem is errõl szólt a fogadás. Lelkes ifisek vártak a célnál, és segítettek kimászni. Az utolsó pillanatban aztán egyszer csak kicsúsztam a kezeikbõl, s megismerkedtem a medence víz alatti világával is. Nagyon vicces volt. Ródli röhögött a leghangosabban rajtunk, mire összenéztünk a fiúkkal, s egyesült erõvel vízibombává változtattuk a nagytermetû táborozót. Ekkorra már odaért az úszómester is, de akkor is megérte. – Akkor beszélünk? Robi állt elõttem, mellette Barnabás és Cucumalac. A strand játszóterén ügyködtünk éppen, találtunk egy mászókát, amit nyújtónak is lehetett használni, s versenyeztünk pár nagyfiúval, hogy ki tudja magát többször felhúzni. Koós Zsolti volt a bíró, s nem gyõzött hangot adni annak a véleményének, hogy ezek a mai fiatalok nagyon nyiszlettek. Itt találtak meg Robiék. – Ja, beszéljünk – bólintottam. Már különben is kezdtem kifáradni. – Meghívlak egy üdítõre. Gyere! Elindultam, s mind a három fiú jött utánam. Zavartan megálltam. 154

– Bocs, fiúk, Robival megbeszéltük, hogy négyszemközt… – Õk is jönnének – magyarázta Robi. – Ugyanaz a téma lenne. Felhúztam a szemöldököm. Én azt hittem, hogy Robi arról akar beszélgetni, hogy mostanában teljesen meg van hülyülve, s nem fér a bõrébe, de mi köze van ehhez Barnabásnak meg Cucu-malacnak? A végén vehettem mindháromnak üdítõt. – Na, ki vele! – biztattam õket. – Hát… – Robi zavartan forgatta a kóláját. – Na, akkor mondom. Beszélgettünk a fiúkkal… hát azokról az elõadásokról, amiket tartottatok, meg errõl a jézusos dologról, amirõl itt állandóan szó van… na, és arra gondoltunk, hogy szeretnénk megtérni. Zavaromban összetörtem a mûanyag poharam, s a narancs szétfolyt az asztalon. – Hogy mi? – kérdeztem. – Szeretnénk megtérni – ismételte meg Robi. – Mind a hárman? Te is, Barna? – Bólintott. Cucu-malacra néztem. – És te is? Nem tudom, miért, de meglepett a dolog. Pedig az ember igazán számíthatna ilyenre egy keresztyén gyerektáborban… – És. . . miért? – folytattam a kérdezõsködést. Láthatóan Robi volt a három fiú szóvivõje, de a másik kettõ is szokatlanul komoly képet vágott. Eleinte még az is megfordult a fejemben, hogy szórakoznak velem, de már láttam, hogy eszük ágában sincs ilyesmit tenni. 155

– Hát… – nézte a kóláját Robi. – Én párszor voltam templomban, de szerintem az nagyon unalmas. Meg picifin is… az annyira nem unalmas, de valahogy nem éreztem, hogy ilyen kellene… Meg az a sok minden, amit ott dumáltok, nem értem a felét se… És akkor még hol vagyunk a hívõ élet konfliktusaitól, gondoltam. – Akkor miért döntöttél úgy mégis, hogy meg akarsz térni? – Hát… itt a táborban döntöttem úgy. Meg a fiúk is… Én eddig azért nem akartam megtérni, mert azt hittem, hogy akkor tiszta unalmas lesz az életem, nem szabad semmit se csinálni, nevetni meg lányokkal beszélgetni… meg ilyesmi. – Ezt meg ki mondta neked, hogy ilyen leszel, ha megtérsz? – Hát… senki. Csak én úgy gondoltam. De láttam itt rajtatok, az ifiseken… hogy ez nem is igaz. Meg hogy milyen jól elvagytok. Állandóan nevettek, bírjátok egymást, meg türelmesek vagytok hozzánk… Rólunk beszél? Elég furcsának találtam, hogy ilyennek látszunk kívülrõl. Hm, és ha mégis? Hirtelen egész másképp kezdtem az ifisekre gondolni, mint eddig. – Szeretnék én is ifis lenni – szólalt meg Barnabás. – Szóval meg akartok térni? – néztem rájuk. Bólintottak. – De azt ugye tudjátok, hogy ez egy komoly döntés? – Tudjuk. 156

– És azt is tudjátok, hogy ez nem olyan, mint valami bûvös szó, hogy azt mondod, „megtértem”, s akkor hirtelen minden megváltozik? Ha megtérsz, az azt jelenti, hogy attól a pillanattól kezdve Jézus Krisztushoz tartozol, az övé vagy. Ápolnod kell vele a kapcsolatod, imádkozni, Bibliát olvasni, eljárni a keresztyén testvéreid közé ifire meg focizni… – Ja, focizni – csillantak fel Barnabás szemei. – De az a legfontosabb, hogy tisztában kell lennetek a bûneitekkel. Minden bûn, rossz szó, a másik bántása, szófogadatlanság, hazugság távol visz Istentõl, s az neki is nagyon fáj, meg elõbb-utóbb neked is fog. Ezeket fel kell fedezned az életedben, s meg kell bánnod, na meg elhagyni, abbahagyni közülük mindazt, amit csak tudsz. Erre is készek vagytok? Bólintottak. Hirtelen nem tudtam mást kitalálni, amivel elrettenthettem volna õket. – Akkor már csak egy dolog van hátra – álltam fel az asztaltól. – Keressünk valami félreesõ helyet, s mindezt mondjuk el közvetlenül Istennek is. Gyertek! Elég sokáig imádkoztunk, illetve õk. Ki se néztem volna belõlük. Mikor visszafelé jöttünk, Robi odafurakodott mellém. – Nem tudom, miért voltam annyira dinka mostanában – vallotta be. – Valahogy mindig úgy éreztem, hogy ezt meg azt meg kell csinálnom, nem is gondoltam végig…

157

– Az ördög tudta, hogy közel vagy az Úrhoz, s próbált visszatartani – mondtam. – Igen? – Kicsit gondolkozott rajta. – Akkor nem haragszol? – Nem. – S most, hogy már megtértem, én is fenn maradhatok az ifisekkel takarodó után? – Nem! A kis helyezkedõ! Barnabás is akart velem négyszemközt beszélni. Az õ kérdése már sokkal gyakorlatibb volt. – Neked melyik a kedvenc kamionutánfutó-gyártód? Zavartan pislogtam. – Tessék? – Neked melyik a kedvenc kamionutánfutó-gyártód? – Ö… Miért, neked melyik? – kérdeztem vissza. – Nekem a Schwarzmüller. – Igen? Képzeld, nekem is! – Tényleg? De jó! Tekintettel arra, hogy másik ilyen gyártót nem tudtam volna megnevezni, nem is éreztem úgy, hogy hazudtam. Cucu-malac sem akart kimaradni a sorból. – Emlékszel arra a három lányra, akik a mi délutáni beszélgetõs csoportunkban vannak? – érdeklõdött. – Emlékszem. 158

– Szerinted csinosak? – Hát, ö… Elég kicsik még, de… Hát, nem csúnyák. – Szerintem nagyon szépek. És, képzeld… én szerelmes lettem! A szerenádot meg átalussza… – Igen? – próbáltam mosolyogni. – És melyikbe? – Hát mind a háromba! Azt hiszem, még kell beszélgetnem ezzel a három friss testvérrel az életszentségrõl meg a keresztyén párválasztásról… Utána meg jöhetnek a hívõ élet konfliktusai. Töpörtyû épp szembe jött, érdeklõdtem, hogy akkor mi lesz a jégkrémmel. – Milyen jégkrémmel? – adta az értetlent. – Hát amit nyertem Ródlitól. Az úszással. – Ja, azzal! Már rég megettük. – Mi az, hogy megettétek?! – Ebben a melegben nem lehet tartogatni… – És nekem miért nem szóltatok? – Miért szóltunk volna? – Én nyertem nektek. – Az igaz. De nem te fogadtál Ródlival… Alaposan kifáradva, sokan leégve, ketten gyomorrontással küszködve értünk haza. Az egyik egy kisfiú volt, aki mindent összeevett a büfében (a szülei bõven ellátták zsebpénzzel, s mivel a puszta közepén nem tudta elkölteni, most a strandon bepótolta), a másik 159

pedig Töpörtyû (ki más), aki egy jót ivott a termálmedence vizébõl, amikor megcsúszott a lépcsõn befelé jövet. Végül hasmenés lett belõle, s állandóan vécére rohangált. Kifigyeltem, hogy melyik fülkébe szokott járni, s mikor éppen nem volt ott, kiragasztottam az ajtajára egy bátorító igét. Én igazán szívemen viselem a velem együtt szolgálók sorsát… Jól esett a vacsora, pedig nem kaptunk semmi különöset, de legalább kenyér volt elég. A szokott zsivaj szinte teljesen elmaradt, jelezve, hogy a gyerekek már erejük vége felé járnak. Nem is baj, nem lesz majd gond a takarodóval. Vacsora közben néha felbukkant a sápadt arcú Töpörtyû, és sorba járta az ifis fiúkat. Nemsokára engem is elért. – Te tudod, mi ez? – tett elém egy fecnit. Ez állt rajta az én írásommal: ÖSSZEROGYOTT BÉL. – Ja, tudom – bólintottam tele szájjal. – Egy ige. Én tettem ki a WC ajtajára, hogy bátorítsalak testi nyavalyádban. – Ez ige? – bökött a fecnire Töpörtyû. – Ez? Öszszerogyott bél? – Ja. – Rosszallóan megcsóváltam a fejem. – Azt hittem, jobban ismered a Bibliát. Ézsaiás 46,1. Hitetlenkedve rám nézett, majd átvonult Gézkához, nála mindig volt Biblia. Nem tudom, miért nem hitt nekem, én soha nem hamisítanám meg Isten igéjét… Pár perccel vacsora után egy szakadt Renault állí160

tott be a táborba, egy alacsony termetû férfi ült benne. Elõzékenyen odasiettem, és köszöntem neki. – Helló, öcskös! – vetette oda. – Hol a tábor fõnöke? Nyeltem egyet, majd szóltam Kovács Katinak. Kiderült, hogy az egyik kislány apukája, reggel elviszi a kislányt, mert valami kivizsgálásra kell bevinni a megyei kórházba, s szeretne a táborban aludni. Átgondoltuk a lehetõségeket, s végül a mi szobánkba került, na nem mintha ott több hely lett volna, mint máshol… Úgy döntöttem, hogy Cucu-malac igazán gyakorolhatja frissen megszerzett keresztyén erényeit, így leköltöztettük õt is a földre magunk mellé, az apuka pedig az õ ágyát kapta meg. Persze merõ véletlenség, hogy pont Koós Zsolti aludt mellette, akinek a horkolási képességeirõl ódákat lehetne zengeni… Még hogy öcskös… Az esti áhítatot is rövidre fogtuk, leginkább csak énekeltünk, de jól látszott a társaságon, hogy inkább csak kókadozik. A takarodóval sem akadt semmi gond, fél tizenegykor már az egész tábor elcsendesedett, az ifisek kivételével. Megbeszéltük még a holnapi – utolsó teljes! – napot, Töpörtyû ígért egy mászkálós játékot, amihez majd állomásokat kell kijelölni a tábor környékén, meg elosztotta az ifiseket is az állomásokhoz. Kovács Kati minden táborozónak akart adni valami személyre szóló igéskártyát az utolsó este, s kérte a szobaparancsnokokat, hogy tegyenek javaslatokat. Gézka a délutáni bibliaóráról mondott pár szót, 161

óvatosan említette, hogy jelenet is lesz, de ezúttal nem kell belemenni a medencébe, így már akadt néhány jelentkezõ. Töpörtyû játssza majd Dávid királyt, Kovács Kati lesz Betsabé, jómagam az ostromlott város egyik hõs védõjének szerepét kaptam, akinek meg kell ölnie Úriást, aki meg történetesen Gézka lesz. Egész jónak hangzott a dolog, a változatosság kedvéért nem ártana, ha az ifi is meg tudná mutatni, képes normálisan is eljátszani egy ilyen jelenetet. Gézka után ismét Töpörtyû emelkedett szólásra. A szokottnál is komolyabb arcot vágott. – Szeretném megosztani veletek egy nagy örömömet, ami ma ért. Ugye ez egy evangélizáló tábor, s mi ugye nem szoktunk felhívni a megtérésre, bár akár meg is tehetnénk, mindegy, na, de az a lényeg, hogy mégis elérkezett ma az a pillanat, amiért talán ezt az egész tábort megszer veztük, amiért itt szolgálunk, amiért imádkoztunk… – Mégpedig? – mosolygott rá Kovács Ági. – Hát… – Töpörtyû arcát különös boldogság öntötte el. – Megkeresett ma az egyik táborozó, a nevét direkt nem árulom el, s elmondta, hogy szeretne megtérni, s szeretné, ha segítenék neki ebben. – Tök jó – kommentálta Zsa. Töpörtyû egy kicsit elpirult. – Úgyhogy imádkoztam vele, elmondtam neki a megtéréshez vezetõ öt lépcsõt, meg minden egyéb fontos dolgot. Úgy láttam rajta, hogy nagyon komolyan gondolja, s direkt õ kérte, ne áruljam el a nevét, mert azt szeretné, hogy az életén vegyék észre az em162

berek, hogy újjászületett. De hívtam ifibe, s megígértem neki, hogy imádkozni is fogunk érte. Úgy látom, hogy az Úr igenis munkálkodik ebben a táborban! Örültem a hírnek, meg Töpörtyû lelkesedésének, de nem bírtam ki, hogy ne fûzzek hozzá valamit. – Tényleg nagyon jó így látni az Úr munkáját – bólogattam. – Úgy látszik, a mai napon több szívben is beértek az igehirdetések során elvetett magok. Engem is megkeresett három táborozó azzal, hogy szeretnének megtérni, s velük kapcsolatban ugyanarról tudok bizonyságot tenni, mint Töpörtyû… . . . akinek tátva maradt a szája, s kevésbé sugárzott az arca. Hm, nem tudtam, hogy a szolgálatot kilóra mérik… De mikor végiggondoltam a hozzászólásomat, valami gombóc kezdte kaparni a torkom, mintha nem lenne teljesen tiszta, ami nemrég a számon kijött. Nem volt túl kellemes érzés, egy darabig úgy voltam vele, hogy még mondanom kellene valamit, de nem tudtam megtenni. A megbeszélés végén imaközösséget tartottunk, mint minden este. Éppen rám került a sor, amikor valami mély férfihang belehorkolt az imádságba. Hoszszú pillanatokig kínos csönd telepedett a szobára, én a magam részérõl azzal birkóztam, hogy ne röhögjem el magam, de sejtettem, hogy a többiek is hasonló cipõben járnak. Végül, nagy nehezen, kipréseltem magamból egy rövid záróformulát és egy áment, a miatyánkkal pedig inkább nem próbálkoztunk. – Ki ez a lelkes imádkozó? – nézett körül Töpörtyû. 163

Bazsa aludt nagyban, kiterülve a szakadozott kanapén. Mivel jobb ötletünk nem volt, ráterítettünk egy pokrócot, és otthagytuk reggelig.

164

Hatodik nap Em bert nem te rem tünk, de sok más egye bet igen. Pa la csin ta-túl ada go lá sos, tor tú rás, rá zós, ve sze ke dõs-ki bé kü lõs ne héz nap éj sza ká ja vár ránk, de az a lé nyeg, hogy ben ne le szünk a té vé ben. Hiába értünk el a tábor és utolsó erõtartalékaink végéhez, nem tudtam még addig sem aludni, ameddig lehetett volna. Már jóval ébresztõ elõtt ott ültem a tábor közepén a hintán, s Bibliát olvastam, mikor a vezetõi szobából elõkerült egy meglehetõsen borzas és nyúzott képû Bazsa. Fogalma sem volt, hol van és hogy került oda, így felvilágosítottam róla, hogy elõzõ este igen mély imádságba merült. Ezen bágyadtan vigyorgott, majd felbotorkált a szobánkba, s aludt tovább. Becsuktam a Bibliám, s élveztem egy kicsit a csendet és a nyugalmat. Furcsa lesz hazamenni, gondoltam. Érdekes, milyen hamar az ember vérévé válik, hogy állandóan készen kell állni, odafigyelni mindenre… A végén még hiányozni fog. Az ébresztést Töpörtyûre bíztam, neki nagy tehetsége volt hozzá. A gyerekek álmos szemekkel jöttek 165

elõ, párnak még az is eszébe jutott, hogy reggel lehet mosdani is. – Az egyik gyereked sehogy sem akar felkelni – szólt nekem Töpörtyû kicsit késõbb. – Közölte velem, hogy õ még ráér. – Szedd ki az ágyból, majd én is elbeszélgetek vele – mondtam. – Mondd meg neki, hogy ha azt hiszi, õ kivétel a tábor szabályai alól, akkor nagyon téved. Zavard el mosdani is. El is feledkeztem a dologról, csak valami hangos szóváltásra figyeltem fel, mikor a szobánk alatt jártam. Á, a hétalvó, jutott eszembe, s elégedetten nyugtáztam, hogy Töpörtyû is tud kiabálni, ha kell. A hétalvónak nagyon le se kellett ordítani a fejét, egybõl visszakozott. – Oké, oké, nem kell idegeskedni! Ha ez ilyen tábor, akkor jó, megyek mosdani… Ezt a törülközõt viszem, jó? Azzal felbukkant az ajtóban a tegnap este befutott apuka, s lecaplatott a lépcsõn, majd eltûnt a fürdõben. Töpörtyû vigyorogva nézett le rám. – Na, elég kemény voltam? Eszembe jutott, hogy pont ez az apuka „öcskösözött” le tegnap, most meg õt nézték jóval fiatalabbnak. Tényleg elég kis termetû, kölyökképû volt… Töpörtyût felvilágosítottam arról, kit szedett ki az ágyból. Egybõl abbahagyta a vigyorgást, s rohant bocsánatot kérni. – Márton NT délután jön, s estére vissza is megy 166

– nézegette az egyik palacsintasütõt Kovács Kati. – Süssünk annyit, hogy neki is jusson elég. – Akkor süthetünk egy darabig – mosolyogtam. – A gyerekek is sokat esznek, de Márton NT se semmi… A szakács néniknek hiába adtunk pihenõnapot, nem bírtak tétlenül ülni. Elõször csak a palacsintatésztát segítettek bekeverni, majd a sütõt is ki-kivették a kezünkbõl. – Ez nem teflon – magyarázták. – Ennyi olajat kell alátenni. S mozgassátok a tûzön, hogy egyenletesen süljön, másképp megég… Mondjuk jó is, hogy jöttek, mert a régi serpenyõkkel a fele palacsintát elrontottuk volna. Ahogy kicsit több idõt töltöttünk velük, ráébredtünk, hogy alaposan félreismertük õket, egyáltalán nem azok a házsártos, zsörtölõdõ szakács nénik, akiknek mi gondoltuk. Amikor látták, hogy már nélkülük is boldogulunk, elmentek egyet sétálni. Mi meg gyártottuk tovább a palacsintákat. – Te Gabi, mi ez az izé, amit az áhítat végén hirdettél? – lépett oda hozzám Töpörtyû, épp mikor sikerült az elsõ palacsintát átfordítanom a levegõben. – Láttad? – néztem rá büszkén. – Ja – bólintott Töpörtyû. – De mi ez az izé. . . – A hirdetésem? – vállat vontam. – Semmi különös. Csak az, hogy nem lesz ma takarodó. – Mi az, hogy nem lesz ma takarodó? Mit nem lehet ezen érteni? 167

– Hát, hogy mindenki akkor fekszik le, amikor akar. – Ezt ki találta ki? – Többen javasolták, én meg jó ötletnek tartottam. Elvégre utolsó nap van, másnap meg csak hazautazás lesz. – De ezt nem kellett volna megbeszélni? – Mintha felhoztam volna tegnap este… – De nem egyeztünk bele. – Nem is mondtatok rá semmit. Kovács Katival megbeszéltem, azt mondta, hogy õ nem tud éjszakázni, de ha valaki fennmarad, akkor jó, legyen. – Hát épp ez az! – Töpörtyû idegesnek tûnt. – Ez minket érint a leginkább, s pont a mi fejünk felett döntöttél! Kezdtem unni a dolgot. Miért nem bírnak legalább az utolsó napon békén hagyni ezekkel? – Egyáltalán nem érint téged! – sóhajtottam, majd egy fél kanál tésztát öntöttem a sütõbe, az olaj hangosan sisteregve üdvözölte. – Mint mondtam, mindenki akkor fekszik le, amikor akar. Te is, Gézka is, meg az összes ifis is. Én fennmaradok, és ha neked ez nem tetszik, nagyon sajnállak! Vagy fél percig nézte a készülõ palacsintámat. Úgy éreztem, nem tudok megfelelõen koncentrálni, ezért dobálás helyett inkább fakanállal fordítottam át. – Szóval nekünk nem kell fennmaradni? – szólalt meg végül Töpörtyû. – Nem – vetettem oda kurtán. – Ö… akkor jó. 168

Mikor elment, olyan érzésem támadt, hogy nem ez volt az igazi problémája. Roland bácsi fél tizenegy felé futott be. Méghozzá két kisbusz kíséretében. Az egyikben valami helyi tévé stábja jött, a másikkal pedig egy csomó holland úr és hölgy, mindkét csapat kíváncsian a táborunkra vetette magát. – Meséltem mindenhol, hogy milyen jó tábor van itt – közölte a köszönés után. – A hollandok abból az egyházból jöttek, ami segített felszerelni a tábort, remélem, tetszik nekik majd annyira, hogy újabb adományok érkeznek. – És a tévések? – Készítenek egy kis összeállítást, majd segítünk nekik benne… Maradunk ebédre is, mi lesz? Kovács Katival rosszat sejtve egymásra néztünk. – Ó, palacsinta! – csillantak fel Roland bácsi szemei. – Már biztos jó korán nekiláttatok, hogy legyen elég mindenkinek. Mi lesz benne, túró, lekvár? Egész délelõtt rohangálnom kellett. Az ifisek közül mindenki letagadta, hogy tud angolul vagy németül, így nekem kellett kísérgetnem a hollandokat, akiket minden érdekelt és sokat nevettek. Nagy meglepetésemre egész sok mindent értettem még abból is, amit egymás között beszéltek. Úgy éreztem, tetszik nekik a tábor, bár a fiúszobákon kicsit meglepõdtek. Igyekeztem elmagyarázni nekik, hogy sokkal többen jöttek el a táborba, mint vártuk, s ezért van ekkora zsúfoltság. 169

Bár ez nem magyarázta meg, miért lógnak mindenfelé büdös zoknik és gyûrött alsógatyák, a Cucu-malacé például a lámpáról. Úgyhogy itt nem is töltöttünk sok idõt. Azután Roland bácsi elkapott, s vitt a tévésekhez. Mindenféle jelenetet akartak, persze csakis olyat, amit éppen nem csinált egyik táborozó sem. Odarendeltem magam mellé két fiút, akik a futáraim lettek, s mindig sikerült összeszedniük annyi táborozót, amennyit csak kellett. Vettünk fel ping-pongozást, focit, fürdést, a szobákat (az összes cuccot bezsúfoltuk az ágyak alá), pont elkaptuk a kismacskákat, így lett valami aranyos kép is a táborról. Akartak áhítatot is, elkezdtem húzni a számat, mert azt azért már mégsem fogjuk eljátszani. Végül Roland bácsi segített, mondván, hogy délután úgyis lesz, majd azt felvehetik. Helyette vidám beszélgetést akartak a Bibliáról egy szobában. Bazsát és a Kiss lányokat riasztottam, meg még pár gyereket, õk elég vidámak lesznek. Kovács Katiék szobájába mentünk be, az kifejezetten szalonképes volt, Bibliával a kézben körbeültettem õket. Az operatõr azt mondta, hogy a narrátor szövege lesz a képek alatt, így arról beszélgetünk, amirõl akarunk, csak a Biblia is jól látszódjon. Máskor be nem áll a szája a társaságnak, de most csak tanácstalanul néztek egymásra. Javasoltam nekik, hogy beszélgessenek arról, milyen volt a tegnapi uszoda. De még így is egy örökkévalóságnak tûnt, mire végre az operatõr elégedetten intett, hogy készen van. – Most még egy nagy nevetés kellene, hogy a né170

zõk is lássák, az ilyen táborokban sem tilos a vidámság – mondta. – Na, a röhögés az menni fog! – kurjantotta Bazsa, s bemutatta. Láttam, hogy az operatõr ráközelít, reméltem, hogy azért nem lesz egy premier plán a röhögõ Bazsáról a tévében… Egyszer csak a levegõbe kapott, majd a szájához, s elhallgatott. – Mi a baj? – érdeklõdtem. – Ö… – Bazsa zavartan pislogott. – A rágóm… kiesett, miközben röhögtem… megpróbáltam elkapni, de csak elütöttem… – Adjak egy másikat? – kérdeztem. – Hát… jó – nyújtotta a kezét. – Hé, hé! – szólt közbe Sza. – És hol a rágó? – Valahol a szobában – világosítottam fel. – Mi lenne, ha megkeresnénk? – indítványozta Sza. – Nem akarok belefeküdni a Bazsa rágójába. Zavartan keresni kezdtük, Bazsa nem tudta megmondani, hogy merrefelé ütötte el a rágóját. Néztük a párnákon, ágyak alatt, még a cipõk belsejében is. De semmi eredmény. Végül Zsa feladta, s leült az egyik ágyra. Hirtelen rémülten felsikoltott: – Úristen, itt van! A rágó ott lapult két centire a combjától. – Oké! Eddig! – kapcsolta ki a kameráját az operatõr. – Jó lesz. Valóságos felüdülés volt visszatérni a konyhába. Legalábbis egy pillanatig. A benti pára és olajszag mellbevágott, az asztalon sorakozó palacsinták száma 171

pedig soknak tûnt, de nem elégnek. Fõleg most, hogy a tábor létszáma némileg felduzzadt a látogatók miatt. Miért nem választottunk valami olyan ételt, amit gyorsan és nagy mennyiségben lehet készíteni? Mondjuk tökfõzeléket. Vagy valami tésztát. A spájzban láttam egy láda káposztát… Igyekeztünk elosztani a munkát, de csak három serpenyõnk volt. A levesbõl lesz elég, meg kenyér is van bõven, majd azzal jóllakunk. Palacsintából talán lesz két darab fejenként. Márton NT meg majd vacsorázik otthon… – De a gyerekek már teljesen odavannak, hogy palacsintát ehetnek! – Töpörtyû megint magára vette az ombudsman szerepét. – Fogadásokat kötnek, hogy mennyit tudnak megenni. – Sajnálom – feleltem neki. – Nem tudok a semmibõl palacsintát teremteni. És a vendégeket sem én hívtam. – Akkor adjunk a vendégeknek csak levest – javasolta. – Szép példát mutatnánk vendégszeretetbõl… – Hát… – Tudod mit, gyere, segíts egy kicsit – adtam a kezébe a sütõt. – Hátha neked jobban megy, mint nekünk. Annyira belejött, hogy alig akarta visszaadni. – Ez egész jó buli – jelentette ki végül. – Kár, hogy nincs több sütõnk! Megcsóváltam a fejem. Miért olyan nehéz kiismerni az embereket? 172

Azért még olyan is akadt, akinek három palacsinta is jutott, persze van, akinek semmi se jó, így akadt némi morgás, de semmi vészes. A bableves viszont nagyon finomnak bizonyult, én a magam részérõl rá se bírtam nézi a palacsintára, már annyira tele volt a fejem az olaj szagával. Az ifisek s a nagyobb fiúk a konyha mögött, a földön s a kápolnából kihordott székeken ülve ettek, mert kellett a hely a vendégeknek. Ennek legjobban a kismacskák örültek, mert így sokkal hatásosabban tudtak kunyerálni. Ebéd után Roland bácsi közölte, hogy köszöni a vendéglátást, mind a tévések, mind a hollandok nagyon elégedettek voltak, s mégsem maradnak délutánig, hanem mennek tovább. Nem is vesztegették az idõt, a záróimádság után egybõl beültek a kisbuszaikba. Fáradtan, de megkönnyebbülve ejtõztünk egy kicsit az ebéd romjai között. – Gondoljátok, hogy angyalok voltak? – kérdezte Töpörtyû. – Ezt hogy érted? – kérdeztem vissza. – Pál apostol írja, hogy legyünk vendégszeretõk, mert lehet, hogy tudtunkon kívül angyalokat vendégelünk majd meg. Kovács Kati felnevetett. – Akkor Roland bácsi minden bizonnyal egy fõangyal. – Gondolhattam volna… – sóhajtottam, majd az edényekre néztem. – Valami kisangyal el is mosogathatna… 173

A mosogatás után hiába ment volna mindenki pihenni, nem lehetett, nyakunkon voltak a délutáni programok. Elõször Gézka, majd Töpörtyû trombitálta össze az ifiseket. Gézka elmagyarázta bibliaórája illusztrációját, az eljátszandó bibliai történetet. A szereposztás maradt, a helyszínt is megnéztük, végül úgy döntöttünk, nem kell próbálni, megy majd anélkül is. Gézka kicsit ellenkezett, de végül mi nyertünk. Töpörtyû meg a záróversenyt magyarázta el, az ifisekbõl állomásfõnökök lesznek, a táborozók pedig szobacsapatokban járják végig õket. Apró fecnikre felírt minden állomást, ezeket osztotta ki, majd nyakunkba vettük a tábor környékét, hogy megmutassa, milyen helyekre gondolt. Koós Zsoltit hagytuk hátra, hogy addig is figyeljen oda a gyerekekre, neki is lesz állomása, de az még a tábor területén található. A magasból tûzõ nap alaposan megizzasztott mindenkit, mire visszaértünk, magam részérõl úgy voltam vele, hogy elfogyott minden energiám, de ezt a fél napot, ami még hátravan, akkor is végigcsinálom valahogy… A verseny indulásáig volt még egy óra. Leültem az egyik fa alá, s kicsit becsuktam a szemem. Az erõs fény után kifejezetten jólesett… – Hát te? Mit csinálsz itt? Egy kedves lányhang rángatott vissza a valóságba, hátamba belenyilallt a fájdalom, a fakéreg nem a legpuhább háttámla. Az ölemben az egyik kismacska szunyókált, hogy kerül ez ide? – Mi, tessék? – hunyorogtam. 174

Az egyik táborozó lány állt elõttem, napszemüvegben. – Visszaszaladtam zsebkendõért – magyarázta. – A mi csapatunk indult utoljára. De te nem egy állomásnál vagy? – Mi, már megy az akadályverseny? Buta kérdés volt, elismerem, de mit mondjon az ember, amikor az egyik percben még alszik, a másikban meg ilyen hírekkel sokkolják? Felugrottam, s rohantam, ahogy csak a lábamon kifért. Szerencsére az én állomásom nem az elsõk közt volt, így a homokos talajon meg-megcsúszva sikerült leelõznöm az úton lévõ csapatokat, bár láttam rajtuk, hogy nem igazán értik, mit csinálok. Ezzel néha én is így vagyok, gondoltam, de a tábor vége felé már egyre gyakrabban… Éppen csak kifújtam magam, be is futott az elsõ csapat. Gézkáék szobája volt az, Ródlival az élen. Ahogy elnéztem a laza járású, hanyagul rágózó s nevetgélõ nagyfiúkat, erõsen elgondolkoztam rajta, van-e értelme az én állomásomnak. Csak az vigasztalt, hogy nem én találtam ki, így ha besül, okolhatjuk majd Töpörtyût… A hét egyik áhítatán az aranyszabályról volt szó, vagyis hogy azt cselekedjük az emberekkel, amit szeretnénk, hogy velünk cselekedjenek. Az állomásomon pedig két kis jelenetet kellett kitalálniuk a csapatoknak, az egyiket arról, amikor alkalmazzák az aranyszabályt, a másikat arról, amikor nem. Kellett egy ki175

csit magyarázni Ródliéknak a dolgot, de végül felfogták. Összedugták a fejüket, én meg beültem egy csenevész fenyõfa alá, mert alig bírtam megállni a lábamon. A hirtelen ébredés meg a futás… – Na jó, kész! – tapsolt Ródli. – Én vagyok az egyik fõszereplõ, Pepsi Peti meg a másik. Jó, akkor csúfoljatok! A fiúk kicsit zavartan összenéztek, majd elkezdték csúfolni Ródlit, hogy milyen dagadt meg szõrös. (Szó, mi szó…) Ródli meg teljesen összetört, s nekiállt sírni. Pepsi Peti lelökte a földre, s közölte vele, hogy bõgõmasina. Érdekes látvány volt, normál esetben nem hiszem, hogy egy rossz szót is mertek volna szólni a szoba legerõsebb tagjára. – Na, ez volt az elsõ! – porolta le magát Ródli. Rájöttem, hogy nem hoztam magammal se papírt, se tollat, amivel a pontszámot felírhattam volna. Akkor majd fejben… – Melyik? – kérdeztem. – Hát amikor nincs aranyszabály – nézett rám Ródli értetlenül. – Én is arra tippeltem – biztosítottam róla. – S amikor van? Ugyanúgy kezdõdött a jelenet, csak ezúttal Pepsi Peti Ródli oldalára állt, s megvédte, hogy nem is kövér, hanem erõs, s ne csúfolják, mert nem szép dolog. Egész ügyes. Megint alábecsültem a fiúkat. Adtam nekik tíz pontot a tízbõl, majd útnak indítottam õket. Hasonlóan nagylelkûnek bizonyultam a többi csapattal is. 176

Szerencsére nem terjedt el széles körben az elalvásom története. Igen kellemetlen lett volna, fõleg azt is figyelembe véve, hogy nem lesz takarodó, s azt mondtam, majd én fennmaradok a gyerekekkel reggelig. Addigra majd összeszedem magam… Míg a lányok rohangáltak meg visítoztak a pályán (õk focinak hívták), néhány fiúval nekiláttunk fát gyûjteni az esti tábortûzhöz. A környékbeli kis ligetekben bõven találtunk letört ágakat, így hamar összeszedtünk egy szép kis halmot. A régi, jól bevált tûzrakóhely mellé hordtuk, majd elkezdtem a tûzrakást. Középre leástam a legnagyobb, legvastagabb ágat, majd sátorszerûen köréraktam a többit. Láttam a fiúkon, hogy nem értik, mire jó ez, azt hitték, elég öszszedobálni egy rakat fát és meggyújtani… Épp a vészhelyzetekre fenntartott vizesvödröt tettük le a helyére, mikor újra befutott a kisbusz a hollandok felével és Roland bácsival. Kiderült, hogy egyikük bennfelejtette a fényképezõgépét Roland bácsi irodájában, azért szaladtak vissza. – Ez mi? – állt meg Roland bácsi a farakásunk mellett. – Az esti tábortûz lesz – feleltem büszkén. Jól sikerült, nem egy kis vacak tüzecske lesz, hanem igazi tábortûz. Láttam, hogy a hollandok is elismerõen méregetik. – Itt nem szabad tüzet rakni – dorgált meg Roland bácsi, majd aggódva a hollandokra nézett. – Itt megy felette egy áramvezeték, meg közel vannak az épületek. 177

Magyarázott valamit a vendégeinek, akik elégedetten bólogattak. Csodálkozva néztem, nem elõször táborozunk itt, s mindig itt volt a tábortûz. Sõt, a nyomokból ítélve a múlt heti társaság sem rakta meg máshol. – Vigyétek ki a focipálya sarkára – mutatta Roland bácsi. – Ott elég messze van mindentõl. A hollandok megkönnyebbülten néztek a Roland bácsi által mutatott irányba. – Hát akkor oda kell vinni – vont vállat Kovács Kati. – Mi ebben a nagy probléma? Ráébredtem, hogy most pont én csinálom azt, amit másokban utálok. – Biztos csak a hollandok miatt mondta – nyavalyogtam azért tovább. – Teljesen mindegy, ez az õ tábora, ha a focipályán akarja, akkor ott lesz, ennyi – zárta le Kovács Kati. – Tényleg nem lesz takarodó? – Ezt már megbeszéltük… – És ki marad majd fent? – Én. – Biztos ezt akarod? Erre inkább nem válaszoltam. Szétszedtük a fákat, s átcipeltük õket a focipályára, ahol közben véget ért a lányfoci, s a medencében heverte ki mindenki az izgalmakat. Találtam egy tûzrakóhelyet a pálya sarkán, de nem tetszett, rendesen körbe sem lehetett ülni. Márpedig a tábortûznek ez 178

lenne a lényege… Végül úgy döntöttem, hogy a pálya közepén lesz a végsõ hely, az is a focipályán van… Áthordtunk pár téglát, a vizesvödröt meg a tûzifát, s újra felépítettem a gúlát. Suszter Jimmyt és két barátját megbíztam, hogy felváltva õrködjenek, nehogy valamelyik agyalágyult idõ elõtt meggyújtsa az esti tábortüzet. Koós Zsolti is befutott, szakértõ szemmel megnézte, mit ügyködünk, majd közölte, hogy mindjárt kezdõdik a délutáni bibliaóra, s Gézka már csak engem hiányol a csapatból. Dávid és Betsabé történetét ugyanazzal a módszerrel adtuk elõ, mint a vízen járásos történetet, de ezúttal csupa biztonságos elem volt benne. Akadt pár vicces dolog is, például Dávid palotája a fiúk szobája volt, Töpörtyû emögött tûnt el a Betsabét játszó Kovács Katival. Mikor Kati újra elõbukkant, focilabda lapult a pólója alatt, arról árulkodva, hogy történt bent egy s más… Gézka se volt semmi, mikor azt kellett eljátszania, hogy Úriást leitatták a palotában. Úgy tántorgott le a meredek lépcsõn, hogy néha már a testi épségéért aggódtunk. A gyerekeknek persze nagyon tetszett, nagyobbakat nevettek, mint mikor a vízben lubickoltunk. Lassan elérkeztünk ahhoz a részhez, amikor Úriást a legveszélyesebb helyre küldik, s ott meghal. Bazsával épp csatarendbe fejlõdtünk, hogy megkezdjük a kitörést, mikor autózúgást hallottam, s a hollandok kisbusza megint bekanyarodott a tábor közepére. 179

Hirtelen megállt bennem az ütõ, a focipálya közepén ott éktelenkedett a leendõ tábortûz gúlája. – Gyere már! – húzott maga után Bazsa. Gézka harciasan hadonászott a fürdõbõl vételezett felmosónyéllel, felemeltem a konyháról vett nagy fedõt, hogy védjem magam, majd a parfissal Gézka felé döftem. – Halló! – kiáltotta oda nekünk Roland bácsi. Zavartan odanéztem, majd visszakaptam a fejem, de már késõ volt: Gézkát alaposan hasbanyomtam a parfissal, hátratántorodott, megbotlott a medence peremében, s hatalmas csobbanással a vízbe merült. – Húha, látom, megint bibliaóra van! – telepedett le a medence partjára Roland bácsi. – Ez igen! Aggódva vártam, mi lesz. Gézka órájának ugyan már mindegy volt, de azért Gézka több, mint az órája. A táborozók is feszült csendben várták a reakciót. Gézka vette a lapot, s úgy jött fel a víz színére, mintha tényleg meghalt volna, fejjel lefelé lebegett. Egy pillanatra felmerült bennem, hogy valami baj történt, de észrevettem, hogy mozgatja kicsit a kezét. Akkor jó… Majd utána bocsánatot kérek… Bazsa vigyorogva oldalba bökött. – Meghalt a hettita Úriás is – folytatta végül a narrátor. – Jelentést küldött Joáb Dávidnak az ütközet egész lefolyásáról… A küldönc szerencsére Bazsa volt, így rám már nem volt több szükség. Gyorsan letelepedtem Roland bácsi mellé, s igyekeztem úgy helyezkedni, hogy a focipálya közepét eltakarjam elõle…

180

– A hollandok miatt mondtam a tábortüzet – magyarázta Roland bácsi –, õk aggódtak már korábban is amiatt, hogy tûzveszélyes a tábor. Átvittétek máshova? – Ö… Igen – bólintottam. – Ha gondoljátok, hozzátok vissza… Na, mindegy, mennem kell, csak a bibliaórát akartam megnézni, hiányozni fognak. Más táboroknál nem ilyen ötletes, oda nem is jövök ki ilyen sokszor… – Lassan körbefordult, én meg követtem, hogy mindig takarjak. – Szeretem ezt a helyet. – Szép – értettem egyet. – Van, aki szerint nincs itt semmi látnivaló. Na mindegy, mennem kell, csak még beszélek a Katikával. Holnap mikor mentek? – Reggeli után. – Kinézek majd, megnézem, hogy adjátok át a tábort. Bár veletek nem lesz gond. Reméltem, hogy igaza lesz. Mindenesetre a tábortüzet nem vette észre. Gézkától bocsánatot kértem, miután elment Roland bácsi, nagy meglepetésemre csak nevetett a dolgon, mondta, hogy a múltkori jelenetben sem kellett volna a vízbe kerülnie, mégis beleesett, most már meg sem lepte a dolog. Kezet ráztunk, s megállapítottam, hogy azért jó dolog testvérekkel egységben lenni. Jól bevacsoráztunk, majd a szokott esti idõpontban összegyûltünk a focipályán. Bár többen közölték, 181

hogy úgyse fog normálisan égni az általam összetákolt gúla, mégis elsõre meggyulladt, annyira, hogy mindenki hátrébb is húzódott. Töpörtyû imádkozott, hálát adott a táborért, utána kihirdettük az akadályverseny eredményét, meg énekeltünk egy csomót. Jó volt. A szakács nénik egyszer csak egy nagy kondér gõzölgõ teával jelentek meg, még meg is tapsoltuk õket. Az éneklés után következett az úgynevezett „morzsaszedegetés”, amikor mindenki elmondhatta, mit kapott ebben a táborban, meg minden egyebet, amit akart. Körben haladtunk, aki nem akart beszélni, az passzolt, de nem sok ilyen akadt. Hamar kialakult egy sablonszöveg is, fõleg a kisebb lányok körében, a fiúk inkább passzoltak. Úgy jöttek ide, hogy korábban nem sokat tudtak Istenrõl, de itt megismerték, meg sok barátot szereztek, s ezentúl szeretnének ifibe meg templomba is járni stb. Ezt egyébként szinte minden tábor végén elmondják, azután nem sokukkal találkozunk, bár egy-kettõ mindig akad. Persze abban a pillanatban, a tábortûz körül meg a tábor élményeivel a fejükben komolyan is gondolják, csak utána hazamennek, vissza a barátok és osztálytársak közé, s mégsem akarnak akkora változást. Nincs ebben semmi különös – pont, mint a magvetõ példázatában a tövisek és a nap heve. De azért mindig akad néhány gyöngyszem az ilyen morzsaszedegetésekben. – Én szeretek itt lenni – közölte Barnabás komor arccal. – Itt szeretnek az ifisek meg szeret az Isten is. Jó lenne, ha egész évben tartana ez a tábor, s nem kellene holnap hazamenni. 182

Kovács Kati pont mellette ült, magához ölelte, és megsimogatta a fejét. – Eljössz majd közénk akkor is, ha hazamegyünk? – kérdezte. – El – bólintott Barnabás. – Bazsa mondta, hogy mehetek focizni is. Nevettünk. Barnabás is nevetett, de láttam, hogy a szemében csillog pár tétova könnycsepp. Kovács Kati következett. – Hát, én már öreg vagyok itt – kezdte, ez volt az egyik mániája. – Sokat tudtam már Istenrõl, amikor idejöttem, bár szeretnék sokkal többet tudni róla… Azt hiszem, tanultam is. Megismertem, hogy Istennek mennyi arca van, s ezt a ti arcotokban láttam meg… Meg persze az ifisek arcán is… El kellett fogadnom olyan dolgokat is, amikre soha nem gondoltam volna, hogy el tudom fogadni… Nagyon sok ilyen volt… Jött még egy igen hosszúnak tûnõ eszmefuttatás Isten arcairól, voltak benne kisebb-nagyobb teológiai botlások, de valahogy belesimult az este hangulatába. A vége felé kezdett kissé ellaposodni, de hallgatás közben nyugodtan lehetett a tüzet bámulni. Mikor Robira került a sor, nagyjából ugyanazt mondta el, amit Barnabás, csak kicsit bõvebben s érettebben, s a végén hozzátette, hogy õ szokott ifire járni, és jó szívvel ajánlja mindenkinek, mert tényleg olyan, mintha egész évben egy hittantábor lenne. A lányok közül erre többen érdeklõdtek, hogy mikor van ifi, közbe is kellett szólni, hogy nem beszélge183

tõs mûsor folyik éppen, hanem morzsaszedegetés, utána majd minden kérdésre válaszolunk. Lassan haladtunk körbe, láttam, hogy kezdenek már sokan laposakat pislogni. Takarodó hiánya ide vagy oda, nem lesz itt valami nagy élet az éjszaka, gondoltam. Cucu-malac emelkedett szólásra. – Hát én egy elég rossz gyerek voltam, mielõtt idejöttem – adta meg az alaphangot. Többen is bekiabáltak, hogy tudják. Cucu-malac zavartan vigyorgott, majd folytatta: – Csináltam mindenféle dolgot, egyszer kiszúrtuk a szomszéd kocsijának a kerekét, meg petárdát dobtunk a Boris néni kukájába, úgyse hallja meg, mert tiszta süket… Mindenki nevetett, Cucu-malac meg kezdett ráérezni a szereplés ízére. – Az is jó volt, mikor bûzbombát csempésztünk a lányöltözõbe, s a kövér Juci bugyiban meg melltartóban rohant ki a folyosóra, a Berci meg… – A tábor lelki élményeirõl beszélj, ha lehet egy ilyen kérésem – állítottam le, mielõtt ki kell rakni a 18as karikát. – Ö… ja igen. Szóval itt a táborban hallottam sokat Istenrõl… A fiúk felõl csalódott morajlást hozott a szél. – Azt mondták itt, hogy ezek a dolgok, amiket én csináltam, bûnök – evezgetett lelki vizekre Cucumalac. – A bûnök meg olyanok, mint egy teher, vagy mint egy tüske a bõr alatt, s fájnak. Egyébként én szoktam akáctüskét meg tût szúrni a kezembe a bõr alá, úgy, hogy nem is jön ki a vér, kicsit fáj, de jól lehet 184

vele ijesztgetni a lányokat, egyszer az egyik majdnem el is hányta magát… – Térj vissza a bûnre – javasoltam. – Ö… ja igen. Éreztem én is, hogy fájnak a bûneim, meg hogy hiába röhögök mindig, nem vagyok olyan vidám, mint amilyennek látszok… – Csak olyan hülye – dörmögte Ródli a szomszédjának, persze csak olyan halkan, hogy mindenki hallja. Újabb nevetés. Még Cucu-malac is nevetett, arcán a tûz fénye játszott. – Szerettem volna én is úgy nevetni, ahogy az ifisek – folytatta, mikor csend támadt. – Õk másképp nevetnek, mint mi, nem tudom, miért, de másképp. Hát úgy ez volt a szívemben, meg ilyenek… S mikor Gézka elmagyarázta az egyik áhítaton, hogyan lehet megtérni, úgy döntöttem, hogy én is kipróbálom… Robival meg Barnabással beszélgettünk errõl, aztán megkerestük Gabit, és imádkoztunk vele… Kicsit csalódtam, mert azt hittem, másmilyen lesz, de azért nem rossz így se… Hát, nem tudom, mit mondjak még… – Esetleg, ha hazamész, bocsánatot kérhetnél a Boris nénitõl – javasolta neki Kovács Kati. – Jó – értett egyet Cucu-malac. – De azt azért nem mondom el neki, hogy mikor a macskájának leborotváltuk a farkát, a Berci… Intettem Ródlinak, hogy állítsa már le. – Egész jól sikerült ez a tábor – telepedett le mellém Töpörtyû, mikor már az este kötetlen részében jártunk, a többség a tûz körül teázgatott. („Kár, hogy 185

nincs sör”, jegyezte meg Áron, utána nem gyõzte hallgatni, amit ezért kapott. Pedig igaza volt…) Pár lány kicsit odébb énekelt, Kovács Kati gitározott nekik, a medence partján pedig Cucu-malac mesélte világi életének legjobb sztorijait. Roland bácsi délutáni látogatásai során hozott néhány kézi reflektort, Gézka és Bazsa ezeket felszerelte a ping-pong asztal feletti fára, s a fiúk többségével ott játszottak. – Jól? – dünnyögtem Töpörtyûnek. – Ja. Akadtak bakik, meg ilyesmik, de úgy látom, az Úr kipótolta a hiányosságainkat. – Adtunk neki munkát rendesen – ismertem el. – Akkor már nem haragszol rám? – Miért, haragudtam? – Hát, amiért elsikkasztottam az igét… Töpörtyû zavartan nézett, majd nevetett egyet. – Butaságot beszéltem – vallotta be végül. – Nem egészen értettem, mit akarsz, de így visszatekintve… Jó volt, na, ez a lényeg. Ha azt hitted, hogy haragszom, akkor bocsáss meg. – Oké – mosolyogtam én is. – Te sem haragszol? – Jaj, most ez a mániád? Játékosan hátbavágott, mire a teám az ölembe borult. Mehettem ruhát cserélni, ha nem akartam, hogy azt higgyék, bepisiltem. De még ezzel együtt is örültem neki, hogy megbeszéltük a dolgot Töpörtyûvel. A szobánkba menet Gézka felé sandítottam, aki éppen a fiúkkal forgózott az asztalnál. Vele is jó lenne egy ilyen beszélgetés…

186

Majd talán holnap… Na meg az éjszaka is hosszú még. A ruhacserébõl végül zuhanyzás lett. Végiggondoltam, hogy ha egész éjszaka fent leszünk, reggel pedig egybõl pakolunk és indulunk, akkor nem fogok túlságosan szalonképes állapotban hazaérkezni. Most meg még simán befér egy feltûnés nélküli tisztálkodás. Mindenki kint rohangált, így szép nyugodtan áttúrhattam a cuccaimat, szembesültem azzal, amit már régóta sejtettem, miszerint tiszta ruhám már nincsen, szerencsére a törülközõnél ez annyira nem szempont. Végül levonultam a vizesblokkba, magamban azon mosolyogva, hogy mivel senki nem jött még fürdeni, annyi meleg víz jut nekem, amennyit csak akarok. Hát, jutott más is. Elõször csak valami kellemes kis bizsergést éreztem, tudat alatt besoroltam a melegvíz mellékhatásai közé. De mikor sikerült a fémborítású gégecsõvel hozzáérni a bõrömhöz, s az a víz segítségével „ívet” húzott, egybõl rájöttem, hogy mirõl beszéltek a gyerekek, mire is mondtam én, hogy „a víz nem ráz”. Az nem kifejezés. . . Nem tudom, mennyi ideig dobáltam egyik kezembõl a másikba az egyre kellemetlenebbé váló zuhanyrózsát, de szorult helyzetembõl Koós Zsolti érkezése szabadított ki, aki eredetileg a vizesblokk mellékhelyiségébe igyekezett, csak nem tudta mire vélni a zuhanyzóból kiszûrõdõ hangokat. 187

– Hát te meg mit csinálsz? – érdeklõdött. – Ráz ez a vacak! – világosítottam fel. – Nem rázhat a víz! – korholt. – De! – Akkor miért nem dobod el? Csak van valami az idõsebbek bölcsességében. . .

188

Hetedik nap Híd ról nem esik szó, de a nap fel kel te is túl mes sze van, ha éb ren akar ja meg vár ni az em ber. El jön vé gül a reg gel és Már ton NT is, Ród li ból te he tet len tö meg lesz, én meg nem gyõ zöm ta ka rí ta ni kü lön fé le tü ze lé se ink nyo mát. De va la hogy csak ha za ke ve re dünk végre… Éjfélre már alig lézengtünk páran a táborban. A kisebb fiúk váltig bizonygatták, hogy õk ugyan nem fekszenek le, ha egyszer nincs takarodó, de mindegyikükön látszott, hogy igen komoly tehertétel ez számukra. Néha-néha lebukott valamelyiknek a feje, ekkor hangos röhögéssel ébresztették fel, na meg tartották magukat ébren a többiek. Végül Koós Zsolti könyörült meg rajtuk és magán, s hatalmi szóval felparancsolta a szobába az egész társaságot. Egyiküknek sem jutott eszébe, hogy tiltakozzon jogaink ilyen mér vû csorbítása ellen. Robi ugyan lelopakodott késõbb, s a tûz mellett üldögélt velünk egy ideig. Az ifisek egy óra körül már mind eltûntek. Legszívesebben én is így tettem volna, de hát mégsem lehet felügyelet nélkül hagyni a táborozókat, akik tízen ha maradtak. Beszélgettünk, vicceket meséltünk, sõt, elõkerültek Istennel kapcsolatos témák is, kérdezget189

tek a pokolról (gondolom, a tûz látványa ihlette meg õket), a párkapcsolatokról, halálról, mindenfélérõl. Kezdett hideg lenni, közelebb húzódtunk a tûzhöz. Robi nemes egyszerûséggel odafeküdt mellé, s jó fél óra múlva már nagyban húzta a lóbõrt. Kicsit kuncogtunk rajta, majd Ródlival együtt megfogtuk, s felvittük az ágyába, szerintem észre sem vette. Visszafelé Ródli megállt a lépcsõ aljában. – Én hívõ vagyok? – kérdezte hirtelen. – Ezt neked kell tudnod – feleltem. Meglepett a dolog. – De szerinted? – Szerintem? – húztam az idõt. – Szerintem közel vagy hozzá. Sok ajándékot kaptál Istentõl, s élsz is velük… De ha bizonytalan vagy, akkor még szükség van egy döntõ lépésre. Ródli bólintott. – Tudom… Töpörtyû is beszélt róla… De még nem tudnám megtenni. – Imádkozom majd érte, hogy kapj hozzá erõt. Mert hát kaptál te erõt rendesen, ezzel se lesz gond! Megvakarta kezdõdõ borostáját. – Kösz. Majd meglátjuk… Magunkra húztuk az összes pólónkat meg pulcsinkat, sõt, még a takaróinkat is lehoztuk. A fene se gondolta volna, hogy nyáron ilyen hideg is tud lenni! Az órámra néztem. Vajon mennyi lehet még napfelkeltéig? Ródli éppen valami követhetetlen rémtörténetet 190

mesélt, a megmaradt két lány rémülten közelebb húzódott hozzá. Engem a hideg arra késztetett, hogy meglátogassam a mellékhelységet, bent határozottan melegebbnek tûnt a hõmérséklet. A rázós zuhany emléke még kísértett egy kicsit, de elhessegettem magamtól a gondolatot. Beültem egy fülkébe, s egy óra múlva tértem magamhoz. Az ablakokon vöröses fény szûrõdött be. Zavartan igazgattam a nadrágomat, kicsit megmostam az arcom, hogy magamhoz térjek, majd kimentem. A tûz már csak füstölgött, Ródliékat pedig a focipálya végén találtam meg, épp a napkeltét nézték. Kérdezték, hogy merre jártam, mondtam, jártam egyet, szép ilyenkor hajnalban a környék. De persze õk ne menjenek ki a tábor területérõl. Éreztem, hogy a fáradtságtól remegnek a lábaim, s végül az erõtelen test gyõzött. Ródlit megkértem, figyeljen oda a többiekre, majd felbotorkáltam a szobánkba, s bezuhantam az „ágyamba”. A takaró persze lent maradt, de ilyen apróságok akkor már nem zavartak. – Ide egy háromszög alakú kellene, látod, mekkora? – mutattam. Tudtam volna még aludni, de Kovács Kati kiszedett az ágyból, hogy egy csomó dolgunk van. Gyorsan lezavartuk a reggelit, majd nekiálltunk pakolni és takarítani. Gézkáék a szemetet gyûjtötték, én meg a tábortûz nyomait próbáltam eltakarítani egy apró, de lelkes brigáddal. Az elszenesedett fadarabokat és a még meleg téglákat hamar elhordtuk, de a fo191

cipálya közepén ott maradt egy nagy, égett folt. Csak az nem veszi észre, hogy hol égett a tüzünk, aki vak. Roland bácsira meg sok mindent lehet mondani, de ezt nem. Szerencsére nem estem kétségbe, hanem eszembe jutott, hogy begyeptéglázzuk a foltot a pálya szélérõl. Ásó, lapát, vödör akadt a fáskamra polcain, így hamar munkához tudtunk látni. Mikor végeztünk, megállapítottam, hogy olyan öt méter távolságról már egész jól néz ki, közelebbrõl viszont nagyon látszik… Na de miért nézné végig méterrõl méterre az egész pályát Roland bácsi? A fiúszobák ágyai alól elképesztõ mennyiségû szemét került elõ, mintha nem lett volna minden nap takarítás meg szobaszemle… Gézkáék szerencsére lelkiismeretesen begyûjtették az egészet fekete zsákokba, majd a lányok nézték végig az ágyakat, hogy mindenhol legyen takaró és párna. Gyorsan és hatékonyan dolgoztak. – Mit csinálunk a szeméttel? – érdeklõdtem, mikor ásóval a vállamon visszaértem a házak közé. – Hát… – Kovács Kati megvonta a vállát. – Tavaly elégettük. Nem oldanád meg? Elvállaltam, hiszen már úgyis benne voltam. Szerencsére a brigádom még egyben volt, így Gézkáék teherhordóival kiegészülve kivonultunk a focipályára, s felmértük a terepet. Négy jól teletömött nejlonzsákunk volt, bizonyára nagyon környezetbarát lesz elégetni õket, de hát mit 192

csináljunk? Suszter Jimmy azt javasolta, hogy ássunk gödröt, ott égessük el benne a cuccost, majd rakjuk rá a földet. De mikor végiggondoltam, hogy a szárazságtól kõkemény földbe mekkora munka lenne akkora gödröt ásni, hogy beleférjenek a zsákok, elvetettem az ötletet. Helyette találtunk pár beton kútgyûrût, ami csak úgy hevert a kerítés mellett. Az egyiket felállítottuk, s kemencévé alakítottuk. Kifejezetten büszke voltam magamra, hogy ilyen jól kitaláltuk. Mire leégett, a tábor összepakolása is nagyjából véget ért. Intettem a fiúknak, hogy öntsék rá az odakészített vizet, majd együttes erõvel eldöntöttük a kútgyûrût. A kormos beton meg nemes egyszerûséggel darabokra hullott. – Hát ez? – nézett csodálkozva Suszter Jimmy. Most már nem voltam annyira büszke. Kezdtem úgy érezni, nehéz lesz majd Roland bácsi szemébe nézni, ha megérkezik… Nem volt mit tenni, eltakarítottuk a szemét maradékát, majd visszahordtuk a kútgyûrût oda, ahonnan hoztuk, csak most darabokban. Elhatároztam, hogy egy darabig mostmár nem nyúlok gyufához. – Ez is szép – bólintott Roland bácsi, amikor beléptünk Töpörtyûék volt szobájába. A táborátadási leltárral jól álltunk, s ha végeztünk, indulhatunk is haza. Márton NT pár perce érkezett meg, s épp a szakács nénikkel beszélgetett. – Hát ez mi? Ródlira mutatott, aki a szoba közepén feküdt egy 193

asztalon, s nagyban horkolt. Gondolom, azért tették oda, hogy ne zavarja az ágyak rendbetételét. – Õ egy táborozó – magyaráztam. – Szép nagy darab – ismerte el Roland bácsi. – Mi történt vele? – Sokáig fenn volt az éjjel. – Hirtelen rám jött az ásíthatnék, alig bírtam elnyomni. – Aki éjjel legény, az nappal lepény – állapította meg Roland bácsi. – Ha eltüntetitek innen, akkor ez a szoba is rendben… A focipálya felé nem ment. Nem is baj. Mégsem nyugodott meg a lelkem benne. A szülõk szinte mindenkit elvittek már, s mindegyikük megkereste Márton NT-t, hogy megköszönje neki, hogy egész héten ilyen sokat foglalkoztak a gyerekével. Márton NT meg azt felelte, hogy jövõre is sok szeretettel várjuk õket. Engem csak nem hagyott a lelkiismeretem, megkerestem Roland bácsit, s elmondtam neki, mi történt a kútgyûrûvel, egyben felajánlottam, hogy kifizetem a kárt. Roland bácsi mosolyogva ingatta a fejét. – Láttam, hogy széttüzeltétek – mondta. – Jövõre akarok majd egy kutat, ahhoz kell… de majd megoldom. Azért örülök, hogy elmondtad. – Mennyi egy ilyen gyûrû? – kérdeztem, de eleresztette a füle mellett. – Jó volt a tábor? – kérdezte inkább. – Jó – feleltem. – Lelkileg is? – kérdezett tovább. 194

– Roland bácsi mit gondol? – Láttam, hogy igyekeztetek szolgálni… azzal, amit az Úrtól kaptatok. Nem mindenki csinálja ám ezt így, sokan táboroznak erre… – Nem hiszem, hogy mi annyira. . . – Nem kell szerénykedni – torkollt le Roland bácsi. – Nem mondom, hogy nincsenek gyenge pontok. De az mindenhol van. Akinek többet adtak, attól többet kérnek számon. S én még hozzáteszem, hogy azt többet is támadják. Mindenféle módon. Valami miatt úgy éreztem, hogy határtalanul õszinte lehetek – talán mert úgy tûnt, kevés dolgot tudok eltitkolni a velem szemben ülõ öreg, mosolygó ráncokkal övezett arcú lelkész elõl. – Elég sokat martuk egymást – ismertem be. – Ne hidd, hogy mi nem csináljuk – villantak a szemei. – Nem csoda, hogy néha itt kint jobban érzem magam, mint ott fenn, a magasban. – Fenn? – értetlenkedtem. Úgy csinált, mintha áldást osztana a kezével. – Egy a fontos – folytatta. – Tudd lezárni. Õ rálépett a te tyúkszemedre, te az övére, méghozzá jobban, mert büszkébb vagy és okosabb. Persze a másik is pont ezt gondolja. Ebben nincs semmi, mindenki ezt csinálja. Mi attól vagyunk keresztyének, hogy nem állunk meg itt. Bólintottam. Nem mondott ki semmit, mégis mindenrõl beszélt. Van, akinek ez csak fordítva megy. . . – Sajnos már nem fog menni – mondtam kis töp195

rengés után. – Mindjárt indulunk haza, s vége a tábornak. – Miért, csak a táborban vagyunk keresztyének? – kérdezte Roland bácsi. Felállt, leporolta viseltes nadrágját. – Jöttök jövõre is, ugye? – Szeretnénk. – Akkor kezet rá! Erõs kézfogása volt. Jól esett, hogy beszéltünk pár szót. Az ifisek azalatt mind beszálltak Márton NT mellé a kisbuszra, már csak én hiányoztam. Márton NT rám is dudált. Intettem nekik, hogy megyek, majd még egyszer körbenéztem a táborban. Mennyi minden történt… Szinte zúgott a fejem a sok emléktõl, de jó érzés volt. Talán nem dolgoztunk hiába. Hát hajrá, jöjjenek az unalmas hétköznapok… – Áldás, békesség! – mondtam Roland bácsinak, s elindultam a kisbusz felé. Mintha nem is lett volna sártenger két napja ez az út, úgy porzott a kisbusz mögött, hogy a tábort alig láttuk. Koós Zsolti dörmögött valamit mellettem Sodomáról és Gomoráról, amikre nem volt szabad visszanézni, de nem igazán fogtam fel, hogy milyen párhuzamot lehetne itt vonni. Egyszer csak megakadt a szemem egy szakad, piszkos hátizsákon az egyik ülés alatt. – Ez nem a Barnáé? – kérdeztem. – Biztos – hagyta rám Koós Zsolti. – Kivel ment el? – érdeklõdtem. 196

– Nem tudom. Körbeérdeklõdtem a buszban, mit tudnak Barnabásról. Márton NT nem emlékezett rá, hogy látta volna a táborban, miután a szülõk elmentek. Suszter Eszti arra tippelt, hogy Kovács Kati trabijában lehet a kisfiú, bár megesküdni nem mert volna rá. Én meg kezdtem ideges lenni, hogy valahol elkevertük a gyereket – de legalábbis a hátizsákját, ami legalább akkora baj, mert bele sem akartam gondolni abba, mit kap, ha a cucca nélkül érkezik haza. – Nem maradt senki a táborban – nyilatkoztatta ki Márton NT. – Körülnéztünk. Te, Gabi, szálltál be utoljára. De nekem továbbra sem tetszett a dolog, addig nyavalyogtam, míg körbe nem telefonálták az ifiseket, ki mit tud a szõke kishercegrõl. Senki semmit. Mindenki látta valahol a délelõtt folyamán, de egyedül csak az tûnt biztosnak, hogy a szülõkkel nem indult haza. Márton NT valami morgásfélét hallatott, amit nemtetszésként is fel lehetett fogni. Persze nem mondta ki. – Most akkor forduljunk vissza? – tette fel végül a kérdést. Mivel õ volt a vezetõlelkész, tétova vállvonással átruháztam rá a döntés jogát, ami egy hatalmas sóhaj képében érkezett meg. Megálltunk, majd ráfaroltunk egy kisebb bokorra, hogy megindulhassunk viszszafelé. Az úton több száz méter hosszan szálldosott az általunk felvert por, a fülledt meleg ellenére fel kellett húznunk az ablakokat. 197

A tábor szomorúnak és elhagyatottnak tûnt nélkülünk, egyedül Roland bácsi kopottas kocsija ár válkodott az eperfa alatt. Odaálltunk mellé, majd kiszálltunk, hogy körülnézzünk. Furcsa volt minden, tisztának, csendesnek tûnt, mintha nem is itt lettünk volna egy egész héten keresztül. Persze nem éreztem úgy, hogy maradnék még egy táborra. Sehol nem volt senki. Roland bácsit sem találtuk meg, pedig valahol itt kellett lennie. Márton NT végül törõdötten kiült a konyha elé, s jobb híján egy savanykás epret kezdett rágcsálni, ami az asztallapra hullott. Végül én találtam meg õket. Kint ültek a focipálya közepén, talán ezért nem hallották a kiáltozásunkat. Roland bácsi egy hosszú fûszálat rágcsált, Barnabás pedig egy bottal piszkálgatta a félresikerült gyeptéglák közül kikandikáló égett részt. Éreztem, hogy vörösödni kezdek. – Na, visszajöttetek? – nézett rám Roland bácsi köszönés helyett. – Hát. . . itt felejtettünk valakit – ismertem be. Az égett foltot inkább nem hoztam szóba. – Nem felejtettétek itt – mosolygott az öreg lelkész. – Elbújt, mert nem akart hazamenni. – Hát. . . – Barnabásra néztem, õ pedig tovább piszkálgatta a földet. – De megbeszéltem vele a dolgot – folytatta Roland bácsi. – Milyen volt itt a táborban, te gyerek? – Jó – közölte Barnabás.

198

– És mitõl volt jó? A nyikorgós ágyaktól vagy a hideg víztõl a medencében? – Nem. – Vagy ettõl a csenevész füvû focipályától, vagy az éretlen epertõl? – Nem. – Na látod, itt csak ez maradt. Minden más hazament. Úgyhogy nyomás! Te gyerek… Mindketten felálltak. Roland bácsi öregesen topogott egy kicsit, s valahogy pont úgy fejezte be, hogy ráállt a gyeptéglákra. – Nyomás a kisbuszba! – csapott Barnabás vállára, mire a fiú engedelmesen, leszegett fejjel, de mosolyogva engedelmeskedett. Roland bácsi rám nézett. – Hát. . . – hebegtem. – Ami ezt a. . . – Mit? – vágott a szavamba. – Foglalkozzunk a lényeges dolgokkal, Gábor! Azzal belém karolt, s határozott léptekkel elindultunk a kisbusz felé. Hazafelé. 2005. január – április

199

Tartalomjegyzék Elõkészületek . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 5. . . . . Amelyben elhalálozik egy vörös rózsa, egy kulcs, egy kisablak, majdnem a gyülekezet gondnoka is, de az ékes és szép rend mindenképp, így végül teljesen érthetõ, hogy a vezetés olyan kezekbe kerül, amilyenbe…

Elsõ nap . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .21. . . . . Amely során nemcsak a gyerekeknek, hanem nekem is sikerül eljutnom a táborhelyre, de csak némi kenyérkeresés után, ágyat ugyan nem kapok, de egy annál fontosabb megbízást igen.

Második nap . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 51 ..... Melyben végrehajtjuk a hosszú menetelést, elrabolunk egy fiatal lányt, és túlélünk egy vegyi támadást, vagyis nem történik semmi különös.

Harmadik nap . . . . . . . . . . . . . . . . . .76. . . . Amelyben sikeresen leküzdünk két kismacskát, vízen járunk, s megpróbálkozunk egy kenyérszaporítással is, de valahogy egyik se sikerül teljesen.

Negyedik nap . . . . . . . . . . . . . . . . . .103 .... Amelyben mély beszélgetéseket és családi drámákat élünk át, egy szerenád meg gallyra megy. De már nem kell sok napot kibírni. 200